Átok lenne a szocializmus?

A történelem bizonyítja, hogy a baloldali, „gondoskodó” állam egy mítosz és valójában pont azoktól a lehetőségektől foszt meg, amit a piac felkínálna.

1990 óta világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy mely országok ezek, akkor egyrészről azt látjuk, hogy vannak az állami, piackorlátozó törvényektől és túlméretezett adórendszertől destabilizált országok, mint például Argentína, Venezuela és Görögország. De végső soron rájuk hasonlít leginkább Észak-Korea kommunista diktatúrája is, ahol ugyancsak évről évre nő az éhezők száma. Másrészről pedig ott van Nigéria, Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK), Szudán és Líbia esete – ahol a magántulajdont védő joguralom hiánya az, ami ellehetetleníti a piaci szabadságot.

A fenti csoport egyfajta szélső balos klub. Argentínában például olyannyira nem fukarkodnak a piacszabályozó rendeletekkel sem; hogy rezsicsökkentés címén ártámogatást és a fogyasztói árak befagyasztását rendeltek el pár éve. Ennek köszönhetően a szolgáltatóknak nem állt érdekükben a szükséges korszerűsítések végrehajtása, ami a nyári hőség idején sorozatos áramkimaradásokhoz vezetett.

Az említett közel-keleti és afrikai államokban pedig anarcho-kommunizmus szerű állapotok uralkodnak: úton-útfélen mindenki kirabol, amit helyenként maguk között – az államszervezetek kiváltáságát másolva – adóknak hívnak.

„[Nigériában] Az ellenőr elvesz 4-500 nairát az árusoktól, elismervény nincs, aztán fél óra múlva jön egy másik, az is kéri a pénzt. Akinek nincs szerencséje, többet fizet, mint amennyi áruja van egyáltalán” – foglalja össze az Index a helyi beszámolókat az országból.

Nigériában és KDK-ban teljesen hétköznapiak a banda- vagy kalóztámadások, amelyek a térségben egyfajta megélhetési forrást jelentenek. Mivel a rablás destabilizálja a piacot, és csökkenti a felhalmozási hajlandóságot, egyre többeket ösztönöz arra, hogy ők is rablásból tartsák el magukat.

Ezzel szemben Kínában, Indiában és Indonéziában óriásit zuhantak a nélkülözési rátákról szóló adatok. Kínában és Indonéziában például 2000 és 2016 között megfeleződött az éhezők aránya, míg Indiában ennél is drámaibb változás játszódott le: 2005 és 2015 között 271 millió fővel lett kevesebb a számuk. Noha csak ebben a három szuperállamban hárommilliárdnyian élnek, arányában nézve, minimális az elvándorlás mértéke is – szemben a fenti országokkal. Másik jellegzetességük, hogy jóval kevésbé sarcolja meg az állam a piacot, és ennek megfelelően tűrhető a kormányzati kiadások szintje is – derül ki a Heritage elemzéséből. A sarc persze nem csak adók útján történhet, hanem olyan kormányzati intézkedésekkel is, amelyek rontják a fizetőeszköz értékét. Kína és Argentina összehasonlításában érhető ez tetten igazán. Kínában az ÁFA 6% és 16% közötti sávban mozog, míg a jövedelem utáni adók 3%-tól 45%-ig terjednek, mely utóbbit már csak a leggazdagabbak fizetik. Ennek köszönhetően 2015-ös adatok szerint az adók a GDP 20,1%-ára rúgtak, míg Argentinában 31,3%-ra. Még szembetűnőbb az árszint változását mérő vásárlói árindex (CPI); míg Kínában 2,8% addig Argentinában ez az érték 54,4%.

Az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja. Lee és Gordon a Kaliforniai Egyetem kutatói 2005-ben a Journal of Public Economics-ban 70 ország 1970 és 1997 közötti gazdasági mutatóit vetették össze és azt találták, hogy 10 százalékos társasági adócsökkentés akár évi 1-2 százalékkal is növelheti a gazdaságot. Az adó, az árszabályozó- és a kereskedelmi törvények ugyanis csökkentik azoknak a befektetéseknek a lehetőségét, amelyek a további befektetéseket gerjesztő fogyasztás beindításával járnának. Vagyis a piac magától létrehozná saját öngerjesztő folyamatait, de az állam, a saját szolgáltatásainak hasznosságával indokolva, ebben korlátozza.

Ezt igazolják azok a 2017-es VOX, európai közgazdaságtani folyóirat és 2019-es New-Yorki egyetemen megjelent Stantcheva tanulmánya, amelyek a beruházások csökkenését és az innovációk minőségének romlását mutatták ki a magasabb adókörnyezet hatására. De nemcsak az adók mértéke káros, hanem azok jövedelemsávos eloszlása is. A magas marginális adókulcs annak a mértékegysége a közgazdaságtanban, hogy mennyire van büntetve a jövedelem nagysága. Azaz mennyire érvényesül az az a elv, hogy a gazdagok többet fizessenek, mint a szegények. Kiderült, hogy ez az erőszakos egyenlősítére törekvő módszer ellenösztönzi a munkahelyteremtést és annak termelékenységének hatásfokának növelésére fordított befektetéseket. Ennek következtében pedig visszafogja a jövedelemmobilitást és a munkavállalási versenyt is.

Bár minderre kézenfekvő megoldásként kínálkozik az adócsökkentés, ám, mivel az állam kötvények kibocsátásával is fedezheti költekezéseit, nélkülözhetetlen a megfelelő kormányzati költekezés visszafogása is, különben az csak az államadósság felhalmozásával járna. Ez utóbbi árát ugyanis így-úgy, de a polgárok fizetnék meg.

A felsorolt kutatásokat nagyban alátámasztja hazánk, Franciaország és Hongkong esete is. A kantoni városállamban közel negyede az egy főre jutó adók aránya, a francia és a magyar szintnek, mindemellett sokkal nagyobb piaci szabadsággal működik, mint a szocialista, óriási mértékű (50% feletti) újraelosztást és az agrárszektorát féltve őrző Magyarország és Franciaország – amik bár két külön történelmi utat jártak be, de vezetőik általában baloldali, vagy baloldaliságukat tagadó, de ugyancsak a baloldal államosító receptjét megvalósító rendszereket kényszerítettek az állampolgáraikra. Magyarország esetében jussanak eszünkbe a magánnyugdíjpénztárak, az önkormányzati iskolák, a szerencsejáték, a fémkereskedés, a dohány és a közművek terén végrehajtott államosítások, és egyértelművé válik, hogy nem is akármilyen baloldali államrendszerben élünk. Vásárlóerőparitásban mért egy főre jutó GDP-ben Hongkong Magyarországot 45 évvel ezelőtt hagyta le, Franciaországot pedig 17 éve. Azóta Hongkong hozzánk képest több, mint kétszeres, Franciaországhoz képest pedig közel másfélszeres előnyre tett szert. Az ő problémáik inkább kívülről, a Kínával való együttműködésből erednek.

Bár az Európai Unióban hazánk és Franciaország radikálisan újraelosztó – mondhatjuk balos – országnak számítanak, az EU-ban általánosságban véve sem vetik meg a szocializmust és az ezzel járó állami szolgáltatások finanszírozását. Szinte mindegyik EU-s tagállamban megkerülhetetlen a közmédiák, vallások, sport kényszer-finanszírozása, vagy a kötelező nyugdíj- és egészségbiztosítás, amelyeket tagadhatatlanul korrupt és bürokratikus intézmények látnak el. Az Eurostat kimutatásai alapján ezzel szemben minimális változás történt a szegénység csökkenését illetően; az ezt célzó 2020-as felszámolási tervek harmadát sem sikerült teljesíteni. Sőt egyes mediterrán országokban, (kiváltképp Olaszországban) és Svédországban még nőtt is ez a szám. Mindez a szabad piaci mechanizmusokat torzító, erőszakos jegybanki beavatkozás által elindított 2007-2009-es gazdasági válsággal magyarázható, ám épp ez az, ami a fent nevezett távol keleti országokat nem érintette ilyen mélyen.

Azt látjuk tehát, hogy a magántulajdont védő jogrendszer hatékonysága, az alacsony adók, a piaci szabadság és a minimális kormányzati költekezés a gazdaság motorja és az extrém szegénység felszámolásának kulcsa. A baloldali, „gondoskodó” állam ezzel szemben csak korlátozza a lehetőségeket; a polgárok igényeit kielégíteni képtelen szolgáltatásokat és intézményeket teremt – szélsőséges esetben pedig, mint amilyen az egyes dél-amerikai államok vagy Észak-Korea, még növeli is a nincstelenek számát. Megnyugtató, hogy valamilyen változás elkezdődött; Trump (leszámítva a protekcionizmust), Bolsonaro, Boris Johnson szabad piacot és adócsökkentést sürgetnek, Oroszországban Mikhail Svetov, Argentínában pedig Espert új libertárius pártja venne „180 fokos” fordulatot.

Forrás: Mandiner

Hogyan mértünk 59,4%-os látens támogatottságot?

A felmérést 2019 Augusztusában végeztük egy Facebook hirdetésen alapuló szavazással Origo és Index olvasókat célozva.

A szavazás előtt tömören összefoglaltuk a programunk lényegét és a kérdést: Hogyha az összes, nyugdíjra- és egészségbiztosításra, vallásra, sportra, közmédiára költött adót a munkavállalóknál hagynánk, átlagosan 130 000 Ft-tal növelve a fizetéseket, hogy abból piaci alapon válasszák ki a megfelelő szolgáltatást, akkor ránk vagy a többi adóztatáspárti (Fidesz, DK, Momentum, MSZP, Jobbik stb) pártra szavaznának-e.

Az így nyert közel reprezentatív mintán 59,4% minket választott, míg a fennmaradó 40,6% jelezte, hogy ő a jelenlegi valamelyik párt egyikére voksolna.

A kutatás az amerikai Cato intézet felmérésére támaszkodott, ahol fölényesen 96,5%-kal nyert a kevesebb állami szolgáltatás / kevesebb adó, a több állami szolgáltatás / több adó rendszerével szemben. 

Rothbard: 6 mítosz a libertarianizmus körül

Fordította: Táborszki Bálint

A libertarianizmus a leggyorsabban növekvő politikai hitvallás napjaink Amerikájában. A libertarianizmus megítélése és elbírálása előtt létfontosságú megérteni, hogy mi is ez a tan, és – ami ennél is fontosabb, – hogy mi nem. Kiváltképp szükséges leszámolni néhány tévedéssel, amiben a legtöbben – de főleg a konzervatívok – hisznek. Ebben az esszében felsorolom és kritikusan elemzem a libertarianizmusról vallott legnépszerűbb mítoszokat. Amint félresöpörjük őket, az embereknek lehetősége nyílik meglepően elrugaszkodott mítoszoktól és tévedésektől mentesen megvitatni a libertarianizmust, és úgy kezelni, ahogyan kell – saját erényei és hátrányai alapján.

1. Mítosz: A libertáriusok azt hiszik, hogy minden egyén egy izolált, hermetikusan elzárt atom, akik vákuumban cselekednek anélkül, hogy hatással lennének egymásra.

Ez egy közismert vád, de annál elgondolkodtatóbb. Egy emberöltőnyi libertárius és klasszikus liberális irodalom olvasása során egyetlen gondolkodóval vagy íróval sem találkoztam, aki bármi ehhez hasonló nézetet vall. Az egyetlen lehetséges kivétel a fanatikus Max Stirner, a 19. század közepén élő német individualista, aki viszont csekély befolyást gyakorolt a libertarianizmusra mind a maga korában, mind azóta. Továbbá Stirner explicit „mindig az erősebbnek van igaza” filozófiája és az, hogy minden erkölcsi elvet – beleértve az egyéni jogokat – „a fejben létező kísértetekként” megtagadott, aligha minősíti őt bármilyen értelemben libertáriusnak. Stirnertől eltekintve viszont senki véleménye még csak megközelítőleg sem hasonlít ehhez a közkeletű vádhoz.

Szó ami szó, a libertáriusok metodológiai és politikai individualisták. Úgy hiszik, hogy egyedül az egyének gondolkodnak, értékelnek, cselekednek és választanak. Úgy hiszik, hogy minden egyénnek joga van saját testéhez, a kényszerítő beavatkozástól mentesen. De egyetlen individualista sem tagadja, hogy az emberek folyton befolyásolják egymás céljait, értékeit, törekvéseit és elfoglaltságait. Ahogyan F.A. Hayek rámutatott a „The Non-Sequitur of the Dependence Effect” című figyelemre méltó cikkében, John Kenneth Galbraith The Affluent Society című könyvében olvasható szabadpiac-ellenes támadás ezen a propozíción alapult: miszerint a gazdaságtan feltételezi, hogy minden egyén teljesen önállóan alakítja ki értékskáláját, anélkül, hogy bárki más befolyásolná. Épp ellenkezőleg – ahogyan Hayek válaszolt – mindenki tudja, hogy a legtöbb ember nem önmaga alkotja saját értékítéleteit, hanem más emberek befolyásának hatására fogadja el azokat. Egyetlen individualista vagy libertárius sem tagadja, hogy az emberek folyton befolyásolják egymást, és nyilván nincs is semmi probléma ezzel az elkerülhetetlen folyamattal. Amit a libertáriusok elleneznek, az nem az önkéntes meggyőzés, hanem az értékek másokra kényszerítése erőszak és politikai hatalom használatával. A libertáriusok nem ellenzik az egyének közötti önkéntes kooperációt és együttműködést, csak az Állam által kirótt ál-„együttműködést”.

2. Mítosz: A libertáriusok szabadosok: hedonisták, akik „alternatív életstílusok” után vágyakoznak.

Ezt a mítoszt a közelmúltban Irving Kristol hangoztatta, aki a libertárius etikát a „hedonisztikussal” teszi egyenlővé, és kijelenti, hogy a libertáriusok a „istenítik  a bevásárlóközpontok magazinjait és az összes alternatív életstílust, ami közül a kapitalista bőségnek köszönhetően választani lehet.” Az igazság az, hogy a libertarianizmus nem egy mindent átfogó erkölcsi vagy esztétikai elmélet, és nem is színleli, hogy az; a libertarianizmus pusztán egy politikai elmélet; a erkölcsfilozófia azon fontos részhalmaza, amely az erőszak helyénvaló szerepével foglalkozik a társadalmi életében. A politikai elmélet azzal foglalkozik, mi helyes vagy helytelen az állam számára, az állam pedig különbözik a társadalom összes többi csoportjától, mivel a szervezett erőszak intézménye. A libertarianizmus vallja, hogy az erőszak egyetlen helyénvaló szerepe a személy és a tulajdon védelme az erőszak kezdeményezése ellen; hogy minden erőszak, ami túllépi az efféle védelmet önmagában agresszív, igazságtalan és bűnös. A libertarianizmus tehát egy elmélet, amely kijelenti, hogy senkinek nem volna szabad erőszakos támadás áldozatává válnia, és mindenki szabadon teheti, amit szeretne – leszámítva mások személyének vagy tulajdonának megtámadását. Fontos és lényeges, hogy ki mit tesz a saját életével, de a libertarianizmust illetően egyszerűen nem tartozik a tárgyhoz.

Tehát nem meglepő, hogy vannak libertáriusok, akik valóban hedonisták és alternatív életstílusokat folytatnak, és ugyanígy vannak libertáriusok, akik a hagyományos, vagy a vallásos „burzsoá” moralitás hűséges követői. Vannak szabados libertáriusok, és vannak libertáriusok, akik szigorúan betartják a természetes vagy vallásos törvények előírásait. Vannak libertáriusok, akiknek egyáltalán nincsen erkölcsi elméletük, leszámítva a jogok meg-nem-szegésének előírását. Ez azért van, mert a libertarianizmus önmagában nem tartalmaz általános vagy személyes erkölcsi elméletet. A libertarianizmus nem nyújt életstílust: szabadságot nyújt, hogy mindenki szabadon elfogadja és gyakorolja saját értékeit és erkölcsi elveit. A libertáriusok egyetértenek Lord Actonnal, aki szerint „a szabadság a legfőbb politikai cél” – nem szükségszerűen a legfőbb cél mindenki személyes értékskáláján.

Viszont kétségtelen, hogy a libertáriusok közül a szabadpiaci közgazdászok részhalmaza örömét leli abban, hogy a szabadpiac több választási lehetőséget nyújt a fogyasztók számára, és ebből fakadóan megnöveli az életszínvonalat. Az az elképzelés, hogy a bőség jobb, mint az ínséges szegénység, kétségtelenül erkölcsi álláspont, és érinti az általános erkölcsfilozófia területét, véleményem szerint mégsem olyan állítás, amiért mentegetőzni kellene.

3. Mítosz: A libertáriusok nem erkölcsi elvekben hisznek; egyedül költség-haszon számításokra korlátozzák magukat azt feltételezve, hogy mindenki mindig racionális.

Ez a mítosz természetesen kapcsolódik a hedonizmusról szóló előző vádhoz, és részben ugyanúgy megválaszolható. Valóban vannak libertáriusok – kiváltképp a chicagoi közgazdaságtani iskola tagjai – akik nem hajlandóak elhinni, hogy a szabadság és az egyéni jogok erkölcsi elvek, s ehelyett az állítólagos társadalmi költségek és nyereségek összevetésével próbálnak eljutni a közigazgatási kérdések válaszához.

Mindenekelőtt, a legtöbb libertárius „szubjektivista” a közgazdaságtan terén: úgy vélik, hogy nem lehet összeadni vagy megmérni a különböző egyének hasznosságát és költségeit. Tehát a társadalmi haszon és költség fogalma önmagában alaptalan. De ami ennél is fontosabb, a legtöbb libertárius erkölcsi elvekre – az ember saját személyéhez és tulajdonához való természetes jogába vetett hitre – építve érvel. Tehát hisznek az agresszív erőszak, a személyhez vagy tulajdonhoz való jog elleni támadás abszolút erkölcstelenségében, függetlenül attól, hogy melyik egyén vagy csoport követ el ilyen erőszakot.

Szó sincs arról, hogy tagadnák az erkölcsi elveket; a libertáriusok egyszerűen az államra is alkalmazzák ugyanazt az egyetemes emberi etikát, amit mindenki másra, vagy a társadalom összes többi intézményére alkalmazunk. Sőt – mint korábban megjegyeztem – a libertarianizmus, mint az erőszak helyénvaló szerepével foglalkozó politikafilozófia alapul veszi az egyetemes etikát – amit a többség vall az erőszakról – és félelem nélkül kiterjeszti az államra. A libertáriusok nem fogadnak el kivételeket az aranyszabály alól, és nem hagynak semmilyen erkölcsi kiskaput; semmilyen kettős mércét az államnak. A libertáriusok hiszik, hogy a gyilkosság márpedig gyilkosság, és nem szentesül, ha azt az Állam követi el. Hisszük, hogy a lopás márpedig lopás, és nem válik jogszerűvé attól, hogy a rablók szervezete „adóztatásnak” nevezi azt. Hisszük, hogy a rabszolgaság márpedig rabszolgaság – még akkor is, ha az elkövető intézmény „sorozásnak” hívja. Röviden, a libertárius elmélet kulcsa, hogy az egyetemes erkölcse alól nem teremt kivételeket az állam számára.

Tehát szó sincs arról, hogy közömbösen vagy ellenségesen állnának az erkölcsi elvekhez: a libertáriusok eleget tesznek nekik, mivel ők az egyetlen csoport, amelyik hajlandó ezeket az elveket mindenkire kiterjeszteni; magára az államra is.

Igaz, hogy a libertáriusok mindenki számára lehetővé tennék, hogy maga válassza és gyakorolja az értékeit, s röviden mindenkinek megadnák a jogot ahhoz, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen legyen; ahogyan jónak látja. A libertarianizmus szigorúan ellenzi bármiféle erkölcsi hitvallás erőszakos rákényszerítését bárkire vagy bármely csoportra – leszámítva természetesen az agresszív erőszak elleni erkölcsi tiltást. De látnunk kell, hogy egyetlen tett sem tekinthető erényesnek, ha nem szabadon választják, önkéntes beleegyezéssel. Ahogyan arra Frank Meyer rámutatott:

Az embereket nem lehet arra kényszeríteni, hogy szabadok legyen, mint ahogyan arra sem, hogy erényesek. Bizonyos fokig igaz, hogy lehetséges arra kényszeríteni őket, hogy úgy cselekedjenek, mintha erényesek lennének. De az erény a bölcsen felhasznált szabadság gyümölcse. És amennyiben kényszerített, egyetlen tett sem lehet erény – vagy bűn.

Ha valakit erőszakkal vagy annak fenyegetésével bizonyos cselekedetekre kényszerítenek, ezek a cselekedetek többé nem lehetnek erkölcsi döntés eredményei a részéről. Egy tett erényessége csakis abból fakadhat, hogy szabadon választják – aligha lehet erkölcsösnek nevezni egy tettet, amire fegyverrel kényszerítették az elkövetőjét. Az erkölcsös tettek kikényszerítése, vagy az erkölcstelen tettek betiltása tehát nem indokolható úgy, mint ami elősegíti az erényesség vagy erkölcsösség terjedését. Épp ellenkezőleg, a kényszer elsorvasztja az erkölcsöt, mivel elveszi az embertől az ahhoz szükséges szabadságot, hogy morális vagy immorális legyen, ebből következően pedig kényszerrel megfosztja az embereket annak lehetőségétől, hogy erkölcsösek legyenek. Tehát a kötelező erkölcs paradox módon megfoszt minket az erkölcsösség lehetőségétől.

Továbbá kiváltképp groteszk dolog az erkölcs védelmét az államapparátusra – azaz épp a rendőrök, őrök és katonák szervezetére bízni. Az Államra bízni az erkölcsi elveket pont olyan, mint a közmondás kecskéjére bízni a káposztát. Bármit is gondoljunk róluk, a szervezett erőszak használóinak sosem volt védjegye a nemes erkölcsi karakter vagy a precizitás, amivel az erkölcsi elveket betartják.

4. Mítosz: A libertarianizmus ateista és materialista; elhanyagolja az élet spirituális oldalát.

Nincs szükségszerű összefüggés a libertarianizmus pártolása vagy ellenzése és a vallásosság között. Igaz, hogy napjainkban sok – ha nem a legtöbb – libertárius ateista, de ez azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy szinte minden értelmiségi, bármelyik politikai meggyőződést is hirdeti, ateista. Megannyi libertáriusra bukkanhatunk, aki hívő, zsidó vagy keresztény. A modern libertarianizmus klasszikus liberális elődjei között számtalan keresztény volt egy vallásosabb korban: John Lilburne, Roger Williams, Anne Hutchinson és John Locke a tizenhetedik században, majd Cobden és Bright, Frederic Bastiat és a francia laissez-faire liberálisok, illetve a nagyszerű Lord Acton.

A libertáriusok úgy hiszik, hogy a szabadság egy természetjog – az ember természetével összhangban álló, helyénvaló viselkedés természetes törvényeinek része. Fontos kérdés, hogy honnan származik ez a természetes törvénykészlet – tisztán természetes-e, vagy egy teremtő alkotása – de a társadalom- vagy politikafilozófia szempontjából irreleváns. Ahogyan Thomas Davitt atya kijelenti: „Ha a ’természetes’ szó jelent bármit is, akkor az ember természetére hivatkozik, és amikor a ’törvény’ szóval együtt használják, a ’természet’ egy olyan elrendezésre kell, hogy hivatkozzon, amely fellelhető az emberi természet hajlamaiban – és sehol máshol. Tehát önmagában véve semmi vallásos vagy teológiai nincs Szent Tamás ’Természeti Törvényeiben’.” Vagy ahogyan D’Entréves írja a hetedik századi németalföldi protestáns jogászról, Hugo Grotius-ról:

“[Grotius] természeti törvényekről alkotott definíciójában nincsen semmi forradalmi. Amikor azt állítja, hogy a természeti törvény az a szabályrendszer, amelyet az Ember elméje használatával meg tud érteni, nem tesz mást, mint megismétli az etika racionális alapjainak skolasztikus gondolatát. Ami azt illeti, célja épp az, hogy visszaállítsa az elképzelést, amit megrendítettek bizonyos protestáns eszmeáramlatok szélsőségesen ágostoni nézetei. Amikor kijelenti, hogy ezek a szabályok önmaguk miatt érvényesek függetlenül attól, hogy Isten teremtette őket, olyan állítást ismétel, amit az iskola néhány tagja már megfogalmazott.”

A  libertarianizmust gyakran megvádolták azzal, hogy figyelmen kívül hagyja az ember spirituális természetét. De az ember könnyedén eljuthat a libertarianizmushoz vallásos vagy keresztény nézőpontból is: az egyén fontosságának, szabad akaratának, természetes jogainak és magántulajdonának kihangsúlyozásával. Viszont egy világi, természeti törvényből kiindulva is eljuthat ezekhez: meggyőződve arról, hogy az ember képes eszével felfogni a természeti törvényt.

Továbbá történelmileg egyáltalán nem bizonyított, hogy a vallás biztosabb talajt nyújt a libertárius következtetéseknek, mint a világi természetjog. Ahogyan arra Karl Wittfogel emlékeztet bennünket Oriental Despotism című művében, a trón és az oltár szövetségét évszázadokon át használták arra, hogy megerősítsék a zsarnokság uralmát a társadalom felett. Az Állam arra használta az egyházat, hogy az szentesítse a tetteit és engedelmességet prédikáljon az – állítólag – Isten által felszentelt uralomnak; az egyház pedig arra használta az Államot, hogy jövedelemhez és kiváltságokhoz jusson. Az anabaptisták kollektivizálták és zsarnoki uralom alá hajtották Münstert a keresztény vallás nevében. Évszázadunkhoz közelebb a keresztényszocializmus és a szociális evangélium játszott nagy szerepet az államizmus előretörésében, az ortodox egyház apologetikus szerepe a szovjet Oroszországban pedig közismert. Néhány katolikus püspök Latin-Amerikában még azt is kijelentette, hogy az Isten királyságába vezető egyetlen út a marxizmus, és ha gonoszkodni szeretnék, arra is rámutathatnék, hogy Jim Jones tiszteletes, amellett, hogy Leninista volt, egyenesen azt állította magáról, hogy Jézus reinkarnációja.

Továbbá most, hogy a szocializmus nyilvánvalóan megbukott – politikailag és gazdaságilag egyaránt – a szocialisták az „erkölcsi” és „spirituális” érvhez folyamodnak végső támaszként. Amikor a szocialista Robert Heilbroner úgy érvel, hogy a szocializmusnak kényszert kell használnia és egy „kollektív erkölcsöt” kell a közösségre erőszakolnia, úgy vélekedik: „A burzsoá kultúra az egyén anyagi teljesítményére koncentrál. A szocialista kultúrának az erkölcsi vagy spirituális teljesítményre kell koncentrálnia.” Ebben az az érdekes, hogy Dale Vree, a National Review konzervatív, vallásos írója magasztalta Heilbroner álláspontját. Azt írja:

Heilbroner […] azt mondja, amit az NR számos írója mondott az utolsó negyed évszázadban: nem létezhet egyszerre erény és szabadság. Figyeljetek, tradicionalisták! Disszonáns terminológiájától eltekintve Heilbroner-t ugyanaz a dolog érdekli, mint titeket: az erény.

Vree-t úgyszintén elbűvöli Heilbroner nézete, miszerint egy szocialista kultúrának „a kollektíva elsőbbségét kell ápolnia” az „egyén elsőbbsége” helyett. Idézi Heilbronertől a szocialista „erkölcsi vagy spirituális” teljesítmény és a burzsoá „anyagi” teljesítmény közötti ellentétet, majd helyesen hozzáadja: „Van ennek egy tradicionális kicsengése.” Vree aztán magasztalni kezdi Heilbroner kapitalizmus elleni támadását, mivel a kapitalizmusnak „nincsen fogalma a jóról” és megengedi a „beleegyezésüket adó felnőtteknek,” hogy azt tegyenek, amit akarnak. ,,A szabadsággal és megengedett különcséggel ellentétben” – írja Vree – „Heilbroner vonzó állítása az, hogy mivel egy szocialista társadalomban lennie kell egy, a jóról alkotott fogalomnak, nem fognak mindent megengedni.” Vree szerint lehetetlen „a gazdasági kollektivizmus a kulturális individualizmus mellett,” ezért egy új nézettel szemezget: a „szocialista-tradicionalista fúzióval;” azaz a mindent átszövő kollektivizmussal.

Itt megjegyezhetjük, hogy a szocializmus különösen zsarnokivá válik, amikor a „gazdasági” vagy „anyagi” ösztönzőket állítólagos „erkölcsi” vagy „spirituális” ösztönzőkre cserélik; amikor egy meghatározhatatlan „életminőséget” szeretne előidézni a gazdasági bőség helyett. Amikor a fizetségek a termelékenységből fakadnak, jelentősen nagyobb a szabadság és magasabb az életszínvonal. Ám amikor pusztán a szocialista anyaföld iránti altruista odaadásra támaszkodhatnak, az odaadást rendszeresen meg kell erősíteni a korbács használatával. Az egyéni anyagi ösztönzőkre helyezett nagyobb hangsúly kikerülhetetlenül a magántulajdont és a munka gyümölcsének megtartását hangsúlyozza ki, s ezáltal jelentősen nagyobb egyéni szabadságot eredményez – amint Jugoszlávia is tanúsítja a szovjet Oroszországgal szemben az elmúlt három évtized alatt. A földkerekség legrettenetesebb despotizmusa kétségtelenül Pol Pot Kambodzsájában volt látható a közelmúltban, ahol a „materializmust” olyan hatalmas mértékben elpusztították, hogy a pénzt is eltörölte a rezsim. A pénz és a magántulajdon eltörlésével minden egyén teljesen az Állam által jegyre biztosított alamizsnájától függött, az élet pedig színtiszta pokol volt. Úgyhogy óvatosan szidjuk a „pusztán materiális” célokat vagy ösztönzőket.

A szabadpiac vádolása annak „materializmusa” miatt figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy minden egyes emberi cselekvés magában foglalja az anyagi tárgyak a cselekvő ötleteivel és céljaival összhangban történő, emberi energia általi átalakítását. Lehetetlen a „mentálisat” vagy „spirituálisat” elkülöníteni a „materiálistól.” Minden nagy művészeti alkotáshoz, az emberi szellem minden nagy megnyilatkozásához anyagi tárgyakat kellett alkalmazni: legyen az vászon, ecset és festék, papír és hangszer, vagy építőelem és nyersanyag a templomoknak. Nincsen valódi szakadék a „spirituális” és a „materiális” között, így a materiális feletti minden zsarnokság és annak minden megnyomorítása a spirituálisat is meg fogja nyomorítani.

5. Mítosz: A libertáriusok utópisták: azt hiszik, hogy minden ember jó, tehát nem szükséges állami irányítás. A konzervatívok hajlamosak hozzáadni, hogy mivel az emberi természet részben vagy egészében gonosz, az erős állami szabályozás elengedhetetlen a társadalomban.

Ez nagyon népszerű tévhit a libertáriusokról, mégsem egyszerű megállapítani a forrását. Rousseau, a legjelentősebb hirdetője az elképzelésnek, miszerint az ember alapjában véve jó, csak az intézményei rontották meg, aligha volt libertárius. Néhány anarcho-kommunista (akiket semmiképp sem tekintenék libertáriusnak) romantikus irományától eltekintve egyetlen libertárius vagy klasszikus liberális szerzőről sem tudok, aki ezt a nézetet vallotta. Ellenkezőleg, a legtöbb libertárius szerző úgy véli, hogy az ember jó és gonosz keveréke, tehát fontos, hogy a társadalmi intézmények ösztönözzék a jót, és eltántorítsanak a rossztól. Az Állam az egyetlen társadalmi intézmény, amely képes kényszerrel jövedelméhez és vagyonához jutni; mindenki másnak úgy kell szert tennie bevételre, hogy terméket vagy szolgáltatást értékesít, vagy önkéntes ajándékot kap. Továbbá az Állam az egyetlen intézmény, amely szervezett lopásból származó bevételét arra használhatja, hogy irányítsa és szabályozza az emberek életét és tulajdonát. Tehát az Állam intézménye bevezet egy társadalmilag legitimált és szentesített csatornát a rossz emberek számára, hogy rossz dolgokat tegyenek, hogy rendszeres rablást kövessenek el és diktatórikus hatalmat gyakoroljanak. Az államizmus tehát ösztönzi az emberi természet rossz, vagy legalábbis bűnöző hajlamait. Ahogyan Frank H. Knight találóan megfogalmazta: „Annak a valószínűsége, hogy olyan emberek kerülnek hatalomra, akik nem élvezik a hatalom birtoklását és gyakorlását ugyanakkora, mint annak esélye, hogy egy rendkívül lágyszívű ember szerzi meg a rabszolgahajcsár állását egy ültetvényen.” Azzal, hogy nem alakít ki törvényes csatornát a rablásnak és a zsarnokságnak, egy szabad társadalom elbátortalanítja az emberi természet bűnös hajlamait, míg ösztönzi a békét és az önkéntességet. A szabadság és a szabadpiac elbátortalanítja az embereket az agressziótól és a kényszerítéstől, és ösztönzi az önkéntes, személyközi cserével járó gazdasági, társadalmi és kulturális harmóniát, a kölcsönös előnyt.

Mivel a szabadság rendszere ösztönözné az önkéntességet és elbátortalanítaná a kriminálist  – eltörölve a bűnözés és az agresszió egyetlen legitimált csatornáját – várható, hogy egy szabad társadalomban ténylegesen kevesebb volna az erőszakos bűnözés és az agresszió, mint napjainkban; bár semmi nem biztosítja, hogy teljesen eltűnne. Ez nem utópizmus, hanem egy józan ésszel belátható következménye a társadalomban törvényesnek tartott dolgokban, illetve a társadalom jutalom-büntetés szerkezetében beálló változásoknak.

Tézisünket egy másik nézőpontból is megközelíthetjük. Ha valóban minden ember jó lenne és senkinek nem volnának bűnös hajlamai, akkor tulajdonképpen nem lenne szükség Államra – ahogyan a konzervatívok is elismerik. Viszont ha minden ember gonosz lenne, akkor az Állam melletti érv éppoly ingatag; hiszen miért feltételezné bárki is, hogy azok az emberek, akik a kormányt alkotják, akik szert tesznek az összes fegyverre és a hatalomra mások kényszerítéséhez, mágikusan kivételt képeznek az összes ember gonoszsága alól? Tom Paine, egy klasszikus liberális, akit gyakran naiv optimistának tartanak az emberi természettel kapcsolatban, a következőképp cáfolta meg a hatalmas Állam mellett szóló konzervatív, gonosz-emberi-természet érvet: „Ha minden ember természete romlott, szükségtelen megerősíteni a romlottságot a királyok sorával, akiknek engedelmeskedni kell, legyenek bármennyire alantasok.” Paine hozzátette, hogy „a bűnbeesés óta egyetlen ember sem érdemelte ki a bizalmat ahhoz, hogy hatalmat kapjon mindenki felett.” És ahogyan a libertárius F.A. Harper írta egyszer:

,,Annál az elvnél maradva, hogy a politikai uralom szükséges mértéke az emberi gonoszság mértéke, egy olyan társadalmat kapnánk, ahol teljes politikai uralmat indítványoznának mindenki minden ügylete fölött. Egyvalaki uralna mindenkit. De ki lenne a diktátor? Akárhogy is válasszák és adják át neki a politikai trónt, kétségtelenül velejéig gonosz ember lenne, mivel minden ember gonosz. Tehát ezt a társadalmat egy velejéig gonosz diktátor uralná totális politikai hatalommal a kezében. És a logika nevében, mégis hogyan lehetne ennek a következménye bármi más, mint abszolút gonoszság? Hogyan lenne ez jobb annak a társadalomnak, mint a politikai uralom teljes hiánya?”

Végül, mivel az emberek – mint láttuk – valójában jó és gonosz keverékei, a szabadság rezsimje ösztönzi a jót és elbátortalanítja a rosszat, legalábbis olyan értelemben, hogy az önkéntes és kölcsönösen kedvező a jó, és a bűnözés a rossz. Tehát az államizmus egyetlen olyan elmélettel sem igazolható, ami az emberi természetre hivatkozik, legyen az jóság, gonoszság, vagy a kettő keveréke. Amikor tagadta hogy konzervatív, a klasszikus liberális F.A. Hayek rámutatott: „Az individualizmus [amelyet Adam Smith és kortársai pártoltak] fő előnye, hogy rendszerében a rossz emberek a legkevésbé képesek károkat okozni. Egy olyan társadalmi rendszer, amelynek működése nem azon múlik, hogy jó embereket találjunk, akik üzemeltethetnék, vagy azon, hogy az emberek jobbakká válnak, mint amilyenek most – ehelyett az embereket saját, adott különbözőségeik és komplexitásuk tudatában hasznosítja.”

Fontos megjegyezni, mi különbözteti meg a libertáriusokat a szó pejoratív értelmében vett utópistáktól. A libertarianizmus nem törekszik az emberi természet átalakítására. A szocializmus egyik fő célja, hogy megteremtse – a gyakorlatban totalitárius eszközökkel – az új szocialista embert, az egyént, akinek fő célja szorgosan és önfeláldozóan a kollektívának dolgozni. A libertarianizmus egy politikafilozófia, amely azt mondja: Tekintve a jelenleg létező emberi természetet, a szabadság az egyetlen erkölcsös és maximálisan hatékony politikai rendszer. Nyilvánvalóan a libertarianizmus – mint ahogyan bármely más rendszer is – jobban fog működni, ha többen békések, és kevesebben bűnözők vagy agresszívek. A libertáriusok a többséggel egyetemben olyan világban szeretnének élni, ahol több ember „jó” és kevesebb a bűnöző. De önmagában nem ez a libertarianizmus tana – a tan azt mondja, hogy akármi is az ember természetének összetétele egy adott időpontban, a szabadság a legjobb.

6. Mítosz: A libertáriusok azt hiszik, hogy minden ember teljes tudatában van a saját érdekeinek. Mint ahogyan az előző vád azt állítja, hogy a libertáriusok szerint mindenki tökéletesen jó, ez azzal vádolja őket, hogy szerintük mindenki tökéletesen bölcs. Viszont – állítják – ez számtalan emberre nem igaz, tehát az Államnak be kell avatkoznia.

Azonban a libertárius épp annyira nem feltételezi a tökéletes bölcsességet, mint a tökéletes jóságot. Van igazság abban, hogy a legtöbb ember jobban ismeri a saját szükségleteit és céljait, mint bárki más. De senki nem feltételezi, hogy mindenki mindig tudatában van annak, hogy mi áll a leginkább az érdekében. A libertarianizmus ehelyett kijelenti, hogy mindenkinek joga van arra törekedni, amiről hiszi, hogy a leginkább az érdekében áll. Az állítás az ember joga ahhoz, hogy cselekedjen saját személyét és tulajdonát használva, nem pedig az, hogy ezek a cselekedetek mindig bölcsek lesznek.

Viszont az is igaz, hogy a szabadpiac – az állammal ellentétben – olyan beépített mechanizmusokkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek szabadon szakértőkhöz forduljanak, akik megbízható tanácsot adhatnak arról, hogyan érvényesítsék legjobban az érdekeiket. Ahogyan fentebb láttuk, a szabad egyének nincsenek hermetikusan elzárva egymástól. Hiszen a szabadpiacon bárki, aki nem biztos abban, hogy mi áll a leginkább érdekében, szabadon felbérelhet egy szakembert vagy konzultálhat velük, hogy tanácsot kapjon a nála nagyobb tudásúaktól. Az egyén felbérelhet ilyen szakembereket, a szabadpiacon pedig folyamatosan tesztelheti hasznukat és igazukat. Az egyének a piacon tehát hajlamosak azokat a szakembereket megfizetni, akiknek tanácsa a leghasznosabbnak bizonyul. A szabadpiacon a jó orvosok, ügyvédek vagy építészek fogják learatni a babérokat, míg a rosszak nem járnak sok sikerrel. Viszont amikor beavatkozik az állam, annak szakértői kötelező adókkal tesznek szert a bevételükre. Nem teszteli a piac, hogy mekkora sikerrel adnak tanácsot az embereknek valódi érdekeikről. Az egyetlen megkövetelt képességük arra irányul, hogy megszerezzék az állam kényszerítő gépezetének politikai támogatását.

Tehát a magánúton felfogadott szakemberek tanácsadó képességükhöz mérten fognak boldogulni, míg az állami szakemberek sikere attól függ, mennyire jól értenek politikai szívességek bezsebeléséhez. Továbbá az állami szakember egyáltalán nem lesz erényesebb, mint a magán; egyedül abban jobb, hogy szert tegyen a hatalomgyakorlók támogatására. A kettő közötti kritikus különbség az, hogy a magánúton felbérelt szakembert minden pénzügyi ösztönző arra készteti, hogy törődjön a klienseivel vagy a pácienseivel és a legjobbját nyújtsa nekik. Az állami szakembernek viszont nincsenek ilyen ösztönzői; ő így is, úgy is megkapja a fizetését. Így az egyéni fogyasztó jobban fog járni a szabadpiacon.

Remélem ez az esszé segített félresöpörni a mítoszok és a téveszmék törmelékét a libertarianizmusról. A konzervatívokat és mindenkit illedelmesen emlékeztetni kell arra, hogy a libertáriusok nem hiszik azt, hogy mindenki jó, vagy mindenki mindentudó szakember a saját érdekeit tekintve, netán minden egyén izolált, hermetikusan elzárt atom. A libertáriusok nem szükségszerűen szabadosok vagy hedonisták, sem szükségszerűen ateisták; valamint a libertáriusok kiemelt fontosságot tulajdonítanak az erkölcsi elveknek. Fedezzük tehát fel a libertarianizmust úgy, amilyen valójában, mítoszok és legendák nélkül. Tekintsünk tisztán a szabadságra, félelem és elfogultság nélkül. Biztosra veszem, hogy ennek fényében a libertarianizmus követőinek száma jelentősen gyarapodna.

A teljes ellenzéktől a kormányig, mindenki a kommunizmust csomagolja újra

A magyar közéletben igazából senki sem elég kritikus a baloldallal. TGM, Pogátsa, Botka vagy Schiffer baloldali paradigmái remekül megférnek a Fidesz államosításai mellett. A parlamentben jobboldali mozgalom nincs is. Bár néha úgy tűnhet, hogy az egymásnak üzengető karakterek politikai csatái egy áthidalhatatlan szakadék felett játszódnának, mégis a jelenlegi kormány csak konzerválója annak a szocialista nagy államnak, amit előtte évtizedekig nyögtünk. A gyakorlatban mind ők, mind az ellenzékük a baloldal alapvetéseit követik, vagy hangoztatják. Piacgazdaság a Monarchia óta nem tudott a maga szabadságában kiteljesedni Magyarországon, a mindenkori kormányaink egyöntetűen antikapitalisták voltak, és ezen soha nem is akartak változtatni. Bármit árultunk, birtokoltunk vagy fogyasztottunk, azt nem tehettük meg sosem az állam jóváhagyása, adója és szabályai nélkül.

A magyar közélet teljesen érzéketlen arra, hogy épp a szabad piac a felemelkedés kulcsa. Elmegy a fülük mellett az a tény, hogy 1990 óta végbement piacos fordulat hatására világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és/vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja; az adók mértéke negatívan korrelál a reál GDP növekedésének mértékével.

Milyen “piacgazdaságot” is csináltunk?

Így, bár a Rendszerváltás célja az volt, hogy a tervgazdaság helyébe a piacgazdaság nyomuljon, a kommunista gátak számos helyen máig makacsul kitartanak, aminek csak egyik tünete a gigantikus állami korrupció. Beszélhetünk-e ott piacgazdaságról, ahol 60 különböző adónemen keresztül a teljes bevételünk 51%-át eltulajdonítja az állam? Lehetünk vállalkozók vagy munkavállalók, a folyamat végén az értékek fele az állam kezébe kerül, ami aztán beleegyezésünkkel nem törődve vallásokat, sportklubokat és közmédiát tart fenn. Ha nem vagyunk egy vallásnak sem tagjai, nem szurkolunk egyetlen sportklubnak sem, és köztévét sem nézünk, akkor is fizetnünk kell mindegyikért. Felejtsük el, hogy szabadon választhatnánk közöttük!

Hasonlóképpen; mennyi lehetőségünk marad így beleszólni abba, hogy melyik egészségbiztosítást és oktatási intézményt válasszuk? Az állam utasítására kötelezően fizetünk az orvosoknak és tanároknak anélkül, hogy bármilyen piaci verseny lett volna köztük. A megelégedettség hiánya pedig nem lehet ok a szolgáltatásaik lemondására. Nem mi választjuk őket, hanem a rendszer, így ők is kénytelenek azzal beérni, amit a rendszer felajánl nekik, vagy vállalhatnak másodállást, még a napi 8 órás munka után. A tervutasításnak ugyancsak része a kötelező tananyag és az is, hogy milyen eszköz és módszer álljon az orvosok és tanárok rendelkezésére.

De abból sincs menekvés, ha nem kérünk az állami nyugdíjból. És ez sosem volt máshogy. Bizony, a látszat-magánnyugdíjpénztárak idejében sem! Mikor az Fidesz-kormány felszámolta őket, azok, azelőtt is csak szimulációi voltak a piacnak, hiszen kötelező volt betéteik 75%-át államkötvényekben tartaniuk. Mindemellett még csak kísérlet sem volt arra, hogy ne központilag döntsék el a nyugdíjkorhatárt, hanem a polgárra bízzák.

Az állam ezen felül mindenütt ott van, beszivárog a piac legkisebb csatornáiba is és eldugítja azokat. Állami koncesszió a szerencsejáték és a dohány forgalmazása is. Az Agrárkamara sem tétlen, ha kontrollálni akarja a mezőgazdasági termékek piaci árát a fogyasztók kárára. 2019 nyarán például a Lidl-re pirított rá, amiért az túl olcsón árulta a dinnyéjét. Mindezzel tökéletes összhangban van az is, hogy az állam szabályozza milyen feltételekkel, mely napokon, hány órát és mely bérsáv alatt ne lehessen munkát vállalni. Ennek a következménye pedig tetten érhető a munkanélküliségben, a kisvállalatok piactorzító trükközéseiben és a fekete munka arányában is, mely utóbbi az állam büntetőtörvényei miatt sosem kerülhet a jog védőszárnyai alá, kiszolgáltatva ezzel a munkavállalókat a munkaadóknak. Mindemellett bőven jut adóforintjainkból arra is, hogy alanyi jogon segélyekkel demotiváljanak egyes társadalmi csoportokat a munkamegosztásban való részvételre.

Ahol csak államelvű politikusok közül választhatunk

Bár az, hogy mit és hogyan tegyünk piaci szolgáltatássá, számtalan vitára adhatna okot, valós törésvonalat húzva a baloldali, államelvű politika és a kapitalizmus közé; az összes ezt firtató kérdés elvész a hajnali ködben, hiszen politikusaink egytől-egyig baloldaliak. Például közelében sem vagyunk annak, hogy arról vitatkozzunk, mennyire súlyos probléma az állami valutarendszer – pedig olyan közgazdászok is kifogásolták, mint Hayek. A nemzeti valuta pénznyomtatási monopóliuma ugyanis meghatározza, hogy a pénzünk és a választott hitelintézetünk csak olyan lehet, amire az állam előzetesen rábólintott. Mondanunk sem kell, hogy ezáltal a bankok valamennyien egy állami koncesszió “védelme” alatt bújnak ki a szabad piaci törvények alól. Így lehetséges az, hogy hitelkockázataikat úgy hamisíthatják, kozmetikázhatják, hogy a piac ne tudjon megfelelő rugalmassággal reagálni. Emlékezetes, hogy a 2007/2009-es gazdasági világválság kirobbanása mögött épp a Dollárban denominált, hitelből fújt ingatlanpiaci lufi állt. Ez, egy saját valutát kibocsátását lehetővé tevő, szabad bankrendszerben a Dollár leértékeléséhez vezetett volna, mielőtt a bizalomvesztés lecsapódhatott volna a hitelpiacon globális katasztrófát előidézve. Ráadásul egyes elemzések arról számolnak be, hogy mindez hamarosan még egyszer meg fog ismétlődni. Mivel pedig a szabad bankrendszer kérdése továbbra sincs napirenden, így a folyamatok újra magukkal fogják rántani a globális hitelpiacot.

Azok a trendek, amik globálisan is veszélyeztetik a szabad piacot, itthon még erősebbek. Hatalmas vélemény-kontraszelekció uralja a hazai közéletet, ahol a karakter-orientált problémák gyorsan partvonalra szorítják a joggal felmerülő szocialista, államelvű rendszer kritikáját. A tömegek pedig tényleg elhiszik, hogy Orbán, vagy Gyurcsány leváltása önmagában bármilyen problémát is megold. Az kétségtelen, hogy szaftosabbak a Zuglóban, vagy a Parlamentben történt incidensek, de min változtat az, ha egy-egy politikai botrány után az egyik elvtársat a másikra cseréljük? Ha az egyik antikapitalistát a másik váltja? Mintha a piaci csere és az állami kényszer közti dichotómia nem is létezne, csak az számítana, hogy ki vezeti országot. Mintha magától értetődő lenne, hogy az államnak joga van ekkora mértékű adókat beszedni, és joga van beleszólni az árakba vagy két fél közötti munkaszerződésbe. Mintha az állami bürokraták feladata lenne eldönteni, hogy a gyerek mit és hogyan tanulhat, felülbírálva a szülő és a gyerek igényeit. A teljes újságírást és médiát átjárja az állami kényszer elfogadása. Mi jön elénk a címlapokon? Az, hogy melyik államelvű politikus, melyik államelvű politikust váltaná le, ha egyszer a húsosfazék közelébe juthatna. Nem próbáltunk még ki eleget.

Ahol beletörődünk, hogy a Nagy Testvér majd mindent leoszt

Persze a médiát zavarja sok minden felszíni jelenség, ami az antikapitalizmusból fakad; a közbeszerzések és az állami korrupciók, de a mögöttes ok csak halványan szűrődik át a köztudatba. Akik már jómódúak, azoknak nem érdeke az állam elhatalmasodása ellen fellépni, és nem is érzik a többség szegénységét a bőrükön. Mélyen beágyazódtak a piacot megkerülő vagyonszerzési mechanizmusokba. Nekik az a kényelmes, hogyha van egy nagy állam, ami ezeket az erőforrásokat továbbra is biztosítja. Így a piaci szabadság kérdése sem éri el az ingerküszöbüket. A többség pedig belenyugszik az alacsony bérekbe, a versenyképesség-, a kereskedelem- és a fogyasztás korlátozásába. A kádárizmus pelenkázó rendszere már rég berendezte a garnitúrát az uram-bátyám rendszerébe. Itt nincs helye a szabad piacnak. Tűrni kell a felső kényszert, tűrni kell az állam mindenható szerepét, ami még a magántulajdona felett is áll. A Nagy Testvér majd úgyis elosztja az értékeket, minek is bajlódjunk mi az értékek előállításának és piaci cseréjének kockázatával?

Ennek megfelelően a közéletben az ellentétek leginkább csak abban mérhetőek, hogy ki-ki máshogy képzeli el a piac akadályoztatását. Eredményüket tekintve azonban semmi lényegi különbséget nem hordoznak. Ha ugyanis korlátozva van a magántulajdonhoz és annak cseréjéhez való jog, vagy a két személy közötti munka megállapodás lehetősége, akkor teljesen mindegy, hogy milyen alapvetések miatt történik az, ami történik. Teljesen mindegy, hogy miért lesz versenyképtelen a magyar gazdaság, ha az. Teljesen mindegy, hogy mi motiválja a piaci szolgáltatások állami szolgáltatásokkal való helyettesítését, hogyha az államit kényszerből kell finanszíroznunk, míg a piacit pedig nem. Svájc vagy Hong Kong laissez-faire kapitalizmusa tehát megmarad egy távoli álomnak.

A magyar rögvalóság a szocializmus és az “állam majd csodát művel” mítosz. Etatista politikusok játszóterének kellékei vagyunk, akik kialakítottak egy homokozót a piac megtűrése végett. Tetszettünk volna forradalmat csinálni inkább…

Forrás: Azonnali

Így vagy úgy, de az állami erőszakmonopólium szerepe leáldozóban

Az államszervezetek és intézeteik vezetői évi 2600 milliárd Dollárt tesznek zsebre az ENSZ felmérése szerint. Egy évtizeden belül azonban ez változni fog, mivel a stabil árfolyamú kriptovaluták általánosan kikerülhetővé fogják tenni az adórendszert, megfosztva az államszervezeteket a fő bevételi forrásuktól.


Korrupció

Valószínűleg Te sem hallottál az ENSZ sarokba dugott jelentéséről, miszerint a globális, éves korrupció mértéke akár 2600 milliárd Dollár is lehet. Ez a Föld GDP-jének 5%-ra, adóbevételeinek pedig 20%-ra rúg. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy magáért a korrupcióért, a központosított hatalmi struktúrák és az azt erőszakkal fenntartó államszervezetek a felelősek. Egy szűk réteget érintő bevételi forrás, ami elsősorban állami tisztviselők illetve velük összefonódott számos egyéb, őket kiszolgáló intézmény kiváltsága: multinacionális lobbi érdekek, bankok, médiabirodalmak, közlekedés fejlesztő vállalatok, egyetemek, kórházak, rendőrség, hadsereg. Fennmaradásuk zálogai azok az elviekben megcélzott jóléti szolgáltatások, amelyeket rendeltetésük szerint hivatottak ellátni.

A korrupción felül az államszervezetek óriási veszélyt jelentenek a társadalomra; a hadsereg, a média manipulációja, a lojalitás szakmai szempontok felé helyezése külön-külön is emberek milliárdjai elé gördít akadályokat, hogy kitörjenek a szegénységből.
A jó hír az, hogy tehetünk ellene, még akkor is, hogyha nem sikerül minden országban jobboldali, libertárius pártot kormányra juttatnunk. A blockchain technológia alapvetően fogja átformálni a decentralizáció irányába a világot; elsősorban pedig a jelenleg ismert pénzügyi piacot és az arra épülő erőszakszervezetet, az adóztatás intézményét fogja ellehetetleníteni.

Stablecoinok

A blockchain olyan, mint a level 100-as fénykard. Hatalom; amit bárki megszerezhet és lenyomhatja vele az államot és a bankszektort. Ma ezt eléggé nehezen teheti meg bárki — hacsak nem eléggé vagyonos. A dolgozó kisemberek háza, autói, számlái hamar két lábra kelnek, ha nem tejelnek az államnak, míg a szupergazdagok olyan ködös jogi felhővel zárják el vagyonukat, hogy jó, ha évi 2%-ot adóznak a bevételükből. Ezen változtat gyökeresen a blockchain; lehetővé mindenki számára az adóelkerülést. A blockchainen anonim módon tokeneket tárolhatunk, amelyek kifejezhetik a tulajdonjogunkat ráadásul egy olyan szolgáltatással kiegészítve, hogy egy másik blockchain protokollon keresztül denominálhassuk őket valamilyen kriptovalutában. Ez utóbbi kibocsátását mi magunk szabályozhatjuk valamilyen általunk kitüntettet értékhez igazítva. Ezek a stablecoinok. A 2017 végén kipukkadt volatilis kriptovaluták intő jelei annak, mennyire fontos, hogy a kínálati oldal is szabályozva legyen. Ha tehát már hallottál a Bitcoinról, akkor a stablecoin nem az. A Bitcoin ugyanakkor az első kriptovaluta, ami blockchainen fut, és számos ponton kötődik Szabó Nickhez — akinek hatása Neumann Jánossal is összemérhető.
A stablecoinok tehát — akárcsak a Bitcoin — a banki és állami szervektől teljesen függetlenül működnek, ám, mindezt egy stabil értékhatáron belül, annak köszönhetően, hogy akárhogy nem lehet rájuk spekulálni. Mihelyst nőne az értékük, a felhasználóik abban lesznek érdekeltek, hogy tokenizálni kezdjék javaikat, ellenkező esetben pedig, hogy eladják tokeneiket anyagi javakért cserébe. Ezen döntéseiket rendszerint algoritmusok és egy DAO ösztönözheti. 2018-ban még csak kísérleti fázisban láttunk ilyeneket; ahol tokenizálni egyelőre csak ETH-t tudtunk . Ilyen például a 250 millió Dollár értékű MakerDAO, de van már magyar kezdeményezés is (pl az Augmint). Az ETH tokenizálás azonban nem túl széles piacot mozgatott meg; egyrészről azért, mert az ETH 20 milliárd dolláros kapitalizációja a világ összes vagyonának épphogy eléri az 1 tízezredét, másrészt az ETH egyfajta lufi-vagyon; tekintve, hogy leginkább a spekulatív piacon allokálódik. Mindez azonban gyökeresen fog megváltozni, ha elterjednek az olyan Wanchain-hez hasonló cross-chain protokollok, amelyek számos egyéb vagyon tokenizálást fogják megoldani. Tokenizálhatod majd az autódat, házadat, és hitelt vehetsz fel rájuk anélkül, hogy bárki látná a pénzmozgást.
Elég valószínű, hogy akár 10–15 éven belül a stablecoinok elterjedése alapjában fogja átformálni a világot. A stablecoinon tárolt értékek után az ég világon senki sem fog adózni, mivel nem fogja tudja kihez kötni az adóhatóság a pénzmozgást. Egyfajta laissez-faire nyílt társadalom lesz, ahol a piac rendjének fenntartói a kölcsönösségen alapuló jogrend révén lesznek Nash-egyensúlyban — ahogy azt az ausztriai közgazdaságtni iskolán edzett Rothbard és D. Friedman modellje állítja. Számos jelenlegi központosított intézmény lecserélődik majd biztosítások és közösségi finanszorzások által fenntartott decentralizált intézményekre.

Egy ilyen világban kétségtelenül nem lesz helye a hatalmi pozícióból eredő korrupciónak, hiszen a hatalmat nehéz lesz erőszakkal fenntartani. Ha pedig egy intézmény nem működik a piacnak megfelelően, akkor alulmarad a versenyben.

Hogyan manipulál a politikai aréna?

A parlamenti pártok azért nem különböznek egymástól, mert mindegyik csak reflektál a másik karakterére. Nagy ideológiai különbség nincs köztük; végeredményen mindegyik adóztatáspárti, baloldali – mégha tagadja is. Az ideológiai viták helyébe a szüntelen karakter-küzdelmek léptek, ahol az a győztes, aki minél jobban megosztó. Így palástolhatják a rendszerszintű problémákat karakterorientált problémákkal. Azok, akik reflektálnak rájuk, akaratlanul is elfogadják azt a valóságképet, amelyben az egyes karakterek definiálják a problémát annak támogatóival és ellenségeivel együtt.

Ha viszont arról a problémáról beszél az ellenfeled, amit te definiáltál, akkor az te húzod meg a törésvonalakat, azaz te alakíthatod a játékszabályokat. Az ellenfeled csak akkor tud feléd kerekedni, ha talál egy súlyosabb, általánosabb problémát.

Képtalálat a következőre: „klientúra”
A rendszer-kritikára érzéketlen, klientúrára fókuszáló baloldal egyfajta strucc-politikát folytat

A jelenlegi ellenzéki pártok erre képtelenek. Nem tudnak mást tenni, mivel nem akarnak mást tenni. Ahhoz, hogy tematizálhassanak, az államrendszerre épülő központosításra kéne úgy tekinteniük, mint a legfőbbb probléma forrására. Ők azonban épp ezt nem tehetik meg, mert nem a rendszeren akarnak változtatni – lévén ők is éppúgy a baloldali, szocialista államrendszer kedvezményezetjei, mint a jelenlegi kormány. Teljes köztük az egyetértés abban, hogy az adórendszer önmagában nem feltételezi a korrupciót, nem káros a piacnak és nem feltétlenül alapozza meg az öncélú költekezést. Így a vitatémák is partvonalra szorulnak. Korifeusaik beérnék csupán a klientúra lecserélésével. Puszta karaktergyilkosságokba mennek át, azt próbálva elhitetni a választókkal, hogy kizárólag a konkrét személyek a probléma forrásai. Eszköztárukban kimeríthetetlen erőforrás áll rendelkezésre a másikra vonatkozó szitokszavak cifrázásában és lankadatlanul bíznak abban, hogy ezek egyszer csak perdöntőek lesznek a szavazók megnyerésében. Ezzel azonban akaratlanul is hiteltelenítik azt a rendszert, amelyikben mindkét látszólag szembenálló fél hisz.

A mi világunkban a központosításra törekvő, adóztatásban érdekelt állam és a piac szereplői állnak egymással szemben. A mi világunkban Görögország, Észak-Korea, Ukrajna és Venezuela van az egyik oldalon és Svájc, Hong Kong valamint Szingapúr a másikon. Az előbbi országokban a világon az egyik legmagasabbak az adóterhek és az állami elnyomás, míg az utóbbiakban a legkisebbek. Az előbbi országok vezetői mindent maguk akarnak szabályoznia, az utóbbi országokban csak csekély mértékben szólnak bele a piac működésébe. Az eredmények magukért beszélnek.

Nemcsoda, hogy a reprezentatív közvéleménykutatásaink alapján a magyar társadalom 59,4%-a támogatja a programunkat.

Az állam a szegényektől vesz el, hogy a gazdagoknak adhassa

Az adóztatás intézménye mellett az a megfontolás áll, hogy azt az állam a leszakadó rétegek között osztja szét.

Csakhogy ennek a fordítottja igaz; Magyarországon évtizedek óta a leszakadó rétegek fizetik a gazdagok támogatását. A CSOK esetében például hiteligényléshez van kötve a 10 milliós állami támogatás.

  1. Egyrészt akik 160 ezer forintot keresnek, ebből a rendszerből alapból kiesnek, mert nem fognak hitelt kapni a jövedelmi helyzetük miatt. A bankok csak bizonyos vagyoni helyzet felett kötnek hitelszerződést.
  2. Akik nem tudnak benyújtani a telekvásárlásról és az építkezésről áfás számlát, azok nem kaphatják meg az új lakás vagy ház építéséhez igényelhető áfatámogatást, ami 20 milliós ingatlan esetén már több, mint 4 millió forint.
  3. A lakástámogatásra a piac úgy reagál (ahogy tapasztaltuk is), hogy megemelik a lakásárakat és a bérleti költségeket. A gazdagok a támogatást felvéve játszva kifizetik ezeket (mi több, ők lesznek a bérbeadók), ezzel szemben a szegényeknek csak rosszabb lesz a helyzete: egy szoba bérlését is nehezebben fogják tudni kifizetni.

Számoljuk ki, hogy ebben a rendszerben mennyivel támogatja egy szegény a gazdag polgártársát! Ha valaki 400 ezer forintot keres, az átlagosan 204 000 forint adót fizet. Amennyiben az állam ad neki 10 plusz 4 millió forint támogatást egy 20 millió forintos lakásvásárlás esetén, akkor az olyan, mintha nagyjából 40 hónapig – tehát több, mint 3 évig – nem kéne egyáltalán adót fizetnie. És ehhez még hozzájön az, hogy az ingatlanok ára és bérleti díja felmegy, amin ugyancsak nyer. Az összes nyeresége azok által a szegények által lesz kitermelve, akik nem tudtak élni a lakástámogatással, de ugyanúgy adóztak.

Az újraelosztás rendszere tapinthatóan növeli a szegénységet. Piaci alapon a vagyoni különbség növekedése nem növeli a szegénységet, az kizárólag akkor nő, hogyha az állam torzítja a piacot. A regnáló rendszernek ugyanis érdekében áll egyes rétegeket megnyernie, és ennek a legegyszerűbb módja a hivatalosan mindenkinek szóló, de gyakorlatilag csak a gazdagok által elérhető adókedvezmények, árszabályozások, koncessziók és hitellehetőségek. Az adók újraelosztásánál az állam sosem abban érdekelt, hogy a leszakadó rétegeken segítsen, hanem, hogy akik irányítják, hatalmon maradhassanak.

A mindenkori hatalmon lévők ezért hoznak olyan intézkedéseket, amelyek látszólag visszajuttatják az adóbevételek egy részét a polgárokhoz, de valójában csak a szegényektől veszik el, és az arra “rászoruló” gazdagokat támogatják.

Ezen kívül persze óriási mértékű az öncélú költekezés is. Ilyenek például a köztévé vagy az egyéb kutlurális és sport jellegű támogatások. Piaci alapon valószínűleg a propaganda képtelen lenne fennmaradni, ezért az állam az adófizetőket kötelezi a köztévé fenntartására évi 80 milliárd Forinttal. Ugyancsak ezt a célt szolgálják a több száz milliárd Forintos stadion építések, vagy az NB1 focisták, akik 10 millió Forint felett keresnek havonta az adófizetőktől elszedett keretösszegből.

Kapcsolódó kép
A libertariánusok szerint minden piacot szabályozó rendszer lopás és növeli a szegénységet

Mondanunk sem kell, hogy mindemellett a legnagyobb problémát a korrupció jelenti. A rendszer mindig a számára megbízható embereknek ad közbeszerzési megbízásokat, amelyeket a megbízottak rendszerint többszörös áron valósítanak meg, majd offshore és stróman hálózaton keresztül titkos számlákon szétosztanak egymás között. Az ENSZ szerint a globális korrupció mértéke éves szinten 2600 milliárd Dollár. Ennyi az, ami az adóinkból éves szinten a világot irányító pár százezres elit zsebébe vándorol.

Balul sikerült kapitalizmuskritikák

Számos baloldali közgazdász rendíthetetlenül igyekszik bebizonyítani, hogy a piacot korlátozni és szabályozni kell. Utánajártunk, hogy milyen logikai hibák húzódnak meg emögött.

Teljesen értelmetlen a baloldaliak kapitalizmus-kritikája

Marx-tól és Keynes (1936)-től felvillanyozott baloldaliak görcsösen ragaszkodnak az államszervezetek kapitalizmust megregulázó formájához. Ehhez képest mellékes, hogy maguk az államok is piaci szereplőként tekintenek saját magukra; s érdekeik biztosítása végett nem vonakodnak a gazdasági szankcióktól és háborúktól sem.

Bár Marx kísérlete a Szovjetúnióval balul sült el, csakúgy, mint a Keynes-re épülő központosított gazdaság a 2007/08-as összeomlással, a kapitalizmus ellenségei újra összeszedték magukat, és kitornáztak egy népszerű bestsellert, a Piketty (2013)-at. Ebben Piketty amellett érvel, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem véletlen, hanem a kapitalista rendszer szerves sajátossága. Mennyire meglepődne, hogyha megtudná, hogy valójában a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem jelenti a szegénység növekedését – jóllehet, az globálisan épphogy csökken: 1990 és 2017 között 70%-kal.

A vagyoni egyenlőtlenség önmagában csak egy humbug. Egy hipotetikus, állandó kínálati mennyiségű és varianciájú piacon a reál értékek egyensúlya állandó. Ezért a határhaszon mindössze csak akkora lehet, mint amekkora a határveszteség más termékeken. Azaz, ha meg akarnál venni egy valamit, akkor cserébe egy pont ugyananyira értékes dolgoktól kell megválnod.

A valóságban azonban nem állandó a kínálati variancia. A tőkések ugyanis csak akkor válhatnak gazdagabbá, ha vállalják azokat a kockázatokat, amelyek a kínálati variancia és mennyiségi növelésébe való befektetéssel jár. Azért nő a vagyoni egyenlőtlenség, mert nem állandó a piac kínálati varianciája és mennyisége, és ezt a tőkések befektetései ugyanis hajtják. A kínálati variancia növekedése az, amit mi fejlődésként vagy innovációként érzékelünk.

Sikeres befektetés esetén az adott tőkés képes növelni a keresleti varianciáját ezért még gazdagabb lesz. Olyan javakhoz jut, amik fényében a piac eredeti javai relatíve már kevésbé értékesek. A kockázat abban áll, hogy bukhatja a befektetését és így a már meglévő piaca egy részét is. A tendencia azt mutatja, hogy mindig lehet újabb dolgokat dobni a piacra, azaz a gazdagok egy része valóban egyre gazdagabb lesz.

Ettől azonban az égvilágon senki sem lesz szegényebb.

Annyit figyelhetünk meg, hogy míg valaki a 70-as években még jómódúnak számított egy színes TV és vezetékes telefon társaságában, ma csont szegénynek. A piac kínálati varianciája ennyit változott a 50 év alatt. Ám mindez csak relatív vagyoni különbség változás. Emberünknek, akinek színes TV-je volt és vezetékes telefonja, pont akkora volt az abszolút vagyona, mint ma. A szegénység nem nőtt, csak más lett sokkal gazdagabb. Mi több, az éhezők száma évről évre világszerte csökken!

Nem véletlen, hogy vagyoni egyenlőtlenség növekedése csak akkor fáj a baloldaliaknak, hogyha kortársaikhoz viszonyítják magunkat, miközben hidegen hagyja őket a korábbi generáció.

Az igazságtalanság vádja erőtlen

A kapitalizmus tulajdonképpen egy játék. A piac szereplői hol kooperálnak-, hol versengenek egymással. A kooperálás legtöbbször egy bérmegállapodásban-, a verseny pedig sztrájkban, vagy cégcsoport áthelyezésben mutatkozik meg.

Soros (1997)-es könyvében ezt a versenyt értette tökéletesen félre, mondván, hogy ez az állítvilághoz hasonlóan a másik erőforrásainak korlátozásán alapszik. Reisman azonban rámutat, hogy a piacon ennek épp ellenkezője játszódik le; folyamatos technikai újítások, munkavállaló motiváló aktorok, és egyéb általános elköteleződést növelő marketing üzenetek azok, amelyek révén érvényesülni lehet. Egy szabad piacon legtöbbször épphogy magát éri meg fejlesztenie a tőkésnek, ahelyett, hogy a másik korlátozására venne el erőforrást magától.

A valóságban épp az állam teremt igazságtalan feltételeket. Vegyük a közlekedés- fejlesztés esetét! Ma az van, hogyha megépítünk egy méregdrága autópályát — miből másból, ha nem az adóbevételekből — akkor egységesen viseljük a beruházás költségeit, de a bevételek eltérő arányban térülnek meg. Az autópálya használatával a multik gyorsabban és olcsóbban juthatnak hozzá a beszállítói termékeikhez, ami miatt a határhasznuk magasabb árszínvonalon fog megvalósulni, ez pedig a reálbérek és a reálprofit növekedésével jár. Kétségtelen, hogy a legnagyobb nyertes az üzleten az adott autópálya építési közbeszerzést végző, állami-haver cég. Ugyanakkor semmi sem garantálja azt, hogy a kisemberek és a multik ugyanakkora mértékben finanszíroznák az autópálya építést, mint amekkora a reálhasznuk. Ha hozzávesszük a multik piaci monopóliumából fakadó alkupozíciót, akkor világos, hogy főként ők kaszálnak a piacegyesítéssel. A kisemberek számára egy autópálya építés minimum 50 éves megtérülésű beruházás, míg a multinak jobb esetben is csak pár év. Azaz tulajdonképpen a kisember a multiknak és a közbeszerzést végző nyaloncoknak adózik, amiért cserébe kap egy vállveregetést. Mire megőszül már vissza is kapja a befektetett pénzét.

Az autópálya építés ugyanakkor sok esetben nem hiábavaló. Ha mi nem építjük meg, más, másutt megépíti, és a multi majd azt a mást fogja preferálni. A lényeg ott bújik meg, hogy az államilag elrendelt közlekedésfejlesztés, rendszerint a kisembernek nem nagy üzlet, úgyszólván igazságtalan. Tudná másra is költeni a pénzét, magasabb megtérüléssel. Ezt azonban már csak azért sem teheti meg, mert akkor más régiók lehagyják a fejlődésben.

A robotok valóban elveszik a munkát (ami amúgy kizsákmányolja a munkást)?

Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonítás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért. Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket, vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát és a szántás-vetés folyamatát is, s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé, ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca . Ez nem túl paradox forgatókönyv?

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni? Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás – amit talán nehéz elképzelnünk – de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér. Kevesebb erőforrást köt le. Ilyen erőforrás minimalizálók a robotok is és még számos innováció a piacon, melynek hatására 72 természeti erőforrásból ma 66 természeti erőforrás felhasználása folyamatosan csökken – mutat rá Andrew McAfee. Nem akarná azonban senki sem csökkenteni a kenyér erőforrásigényét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez, ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.

A robotok azért jók az erőforrásigényesség csökkentésében, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha csökkentik az erőforrásigényt, akkor maga a humán munkaerő is egy másik szolgáltatás kínálatának növelésében lesz érdekelt.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották?

Vegyük azonban észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek. Minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak, ahol humán munkaerő túlkínálat lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek be, magyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt. Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet.

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját. Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%. Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni, mint 90 évvel ezelőtt.

A kapitalizmus növeli a depressziót?

A kapitalista világban az emberek egyre nagyobb része depressziós, mert magukat másokhoz mérve úgy érzik, hogy őket elhanyagolják, vagy nem tudnak annyi mindent megvenni, esetleg unalmasnak találják a munkájukat. Számos pszichológiai probléma fakad ebből, aminek az okaként sokan a kapitalizmust hibáztatják. Ha azonban képesek vagyunk átnézni Marx feje fölött, akkor beláthatjuk, hogy a kapitalizmus nem kényszer. Senki sem mondta azt, hogy kötelező megvenned az iPhonet, vagy nézned a Való Világot, és hogy ezért napi 8 órában gürcölnöd kelljen olyan munkahelyen, amit senkinek sem kívánsz. Vannak létminimumon élő kommunák világszerte, ahogyan primitív, világtól elzárt törzsek is — jeles bizonyítékaiként annak, hogy a piac szolgáltatásai nem kényszerítő erejűek, és hozzájuk hasonlóan módodban áll függetlenedned tőle. Érdekes módon a legtöbb baloldalinak a kommunák életközössége már nem túl vonzó opció; s valahogy inkább választják a fűtött otthont és a Tescos csirkét.

Adórendszer helyett biztosításokat

Az adórendszerrel az a baj, hogy tulajdonképpen a hatalom folyamatos önigazolását szolgálja. Az önigazolás eszköze űrhajóktól kezdve, multiknak juttatott szubvenciókon át stadionokig minden lehet. A valóságban ugyanis két cél mozgatja a politikusokat; 1, hogy megválasszák őket, 2, hogy újraválasszák. Minden további cél, csak jóval ezek után jön – jegyezte meg egyúttal Thomas Sowell.

Bár, egyes felvilágosult államszervezetek polgárainak már az is megengedett, hogy vitassák a költés célját, természetesen ettől függetlenül továbbra is kötelező adózniuk, aminek eredményeként évi 2600 milliárd Dolláros korrupcióval büszkélkedhetnek az államok. Mindennek ellenére az osztrák közgazdaságtani iskola elég merész ötletre ragadtatta el magát a múlt században. Szószólói megpendítették a lehetőségét annak, hogy az adórendszerrel fenntartott szolgáltatásokat a privát szektor vegye kézbe, és fennmaradásukért biztosító társaságok feleljenek. Jelenleg ez a módszer leginkább olyan laissez-faire kapitalista országokra jellemző, mint Svájc, Hong Kong, Szingapúr vagy Ausztrália, míg a világ többi része továbbra is görcsösen ragaszkodik a minél nagyobb mértékű adókhoz.

A szabad piac megoldása

Mi legyen azokkal a szolgáltatásokkal, amelyeket ma az államhoz köthető intézmények látnak el?

Amelyekre nincs szükség, azt jelenti, hogy a fogyasztóknak nincs rá szükségük, ezért nem fogják megvenni a szolgáltatásaikat. Amikre viszont szükség van, azokat egymással, a fogyasztóért versenyző magánszemélyek vesznek majd kézbe.

A libertarizmus szerint az állam vezetői mindig érdekeltek lesznek a korrupcióban

A libertarizmus szerint a nyugdíjpénztárak és az egészségügyi szolgáltatások tökéletesen működhetnének biztosítások által – ahogy ezt teszik is Hong Kongban, vagy részben az USA-ban.

Az egészség- és nyugdíbiztosítás tulajdonképpen ma is olyan, mint egy biztosítás, ezért úgyszólván semmi változás nem lesz az ezekre vonatkozó adók és járulékok megszűnésével — leszámítva azt, hogy a címzett helyébe lépő biztosítónak nem lesz jogköre arra, hogy bármilyen havi rendszerességű befizetést kötelező jelleggel elvárjon.

Az amerikai privát egészségbiztosítás egy főre jutó éves díja nagyságrendileg a dán állami egészségügy egy főre jutó költségeivel mérhető össze. Egy átlag dán és amerikai évi 5000 dollárt fizet érte, csak az előbbi adórendszeren keresztül. Ezzel szemben a dán privát egészségbiztosítás hatod annyiba, ~850 dollárba kerül. A különbség oka, hogy az amerikai, állami koncesszió alatt álló egészségbiztosítás árát számos lobbi és állami törvény pumpálta fel. Az American Medical Association kitalálta, hogy törvényileg korlátozzák az orvosi iskolák működését. Ennek révén az utóbbi 40 évben egyetlen új iskolát sem engedtek megnyitni, ami 30%-kal csökkentette az orvos kínálatot. Emellett a II.VH utáni időszakban Truman elnöksége alatt tiltották a bérek és fogyasztói árak növelését az infláció szabályozása céljából. Ezért megnőtt az igény a béren felüli juttatásokra; lehetővé vált, hogy amikor az ember egy új helyen munkába állt, ne tagadhassák meg tőle a biztosítást az egészségügyi állapota miatt. Ha pedig egy beteg emberre is köthető egészségbiztosítás, a legtöbben egyszerűen meg fogják várni, amíg megbetegszenek, és azután kötik meg – ami hihetetlen mértékben megemeli a biztosítótársaságok költségeit. Ha utólag is meg lehetne kötni, nyilvánvalóan senki sem kötne tűzkárbiztosítást addig, amíg ki nem gyullad a háza. A dán állami egészségbiztosítás pedig nemcsak a korrupciós felár miatt méregdrága, hanem mert, hasonlóan az amerikaihoz, nem életmódhoz van kötve. A különböző betegségek és gyengeségek 70%-a életstílushoz köthető – tehát a tetteinkkel okozzuk őket. Például extrém sportokat űzünk, elhízunk, nem tornázunk rendszeresen, vagy sok ülőmunkát végzünk, dohányzunk, iszunk, kábítószerezünk. Tehát az ember hatással lehetne a saját biztosítási költségeire az életvitelével, ha nem adókkal fizetne minden egészségügyi szolgáltatásáért. Ezért az amerikai állami koncessziós, vagy a dán állami egészségbiztosítás mindig sokkal drágább lesz, mint a privát, szabad piaci, a személy igényeihez igazított biztosítás. Ennek kitűnő példája Hong Kongb, ahol a GDP 6%-át költik egészségügyre, 3%-ot a privát szektorra, 3%-ot pedig az adóalapokból. A városállamban a járóbeteg ellátás 70%-a, a fekvőbeteg ellátás 30%-a privatizálva van. Ezzel szemben Dániában 10,5%-ot, USA-ban 16%-ot, Magyarországon 20%-ot. Ezek közül itthon a legalacsonyabb a várható élettartam, és Hong Kongban a legmagasabb. 

David Friedman

Valószínűleg senki sem fog azonban biztosítást fizetni azért, hogy utak, csatornák, vasútvonalak, parkok, tömegközlekedési eszközök és közvilágítás létesüljön. Sokkal inkább reális megoldás, hogy ezeket magán befeketetők és önkormányzati szerződések biztosítanák. A finanszírozók azok lesznek, akik közvetlenül az infrastruktúra előnyét élvezik, vagy szeretnének a szolgáltatás használatáért valamilyen díjat szedni.

Ami az állami oktatást illeti,  a legtöbb ember meggyőződése szerint valahol félúton van aközött, amit műveltségnek gondolunk és aközött, hogy “semmire nem tanít meg, amire kéne, és mindenre megtanít, amire nem kéne”. A kontraszelekióval döntéshozatali pozícióba került politikusjelölteknek legtöbbször sajnos nincs semmilyen meggyőződése a reál tudományok jelentőségéről, ideológiailag pedig pontosan azt gondolják, amit a párt kijelölt számukra. Az állami oktatást felváltó privát oktatás tehát nem fog senkinek sem gondot jelenteni. A magán iskolák, egyetemek tandíjára és diákhitelére pedig bőven lesz pénz azok után, hogy a magas adók híján egy átlag magyar átlagosan 2–3-szor annyit fog keresni. Egy ehhez hasonló rendszer remekül működik az USA-ban; ahol a magán iskolák rendre sokkal felülmúlják eredményességben az államiakat. A szegények, csak azért nem tehetik meg, hogy azokba járassák a gyerekeiket, mert azt az összeget adó formájában elveszi tőlük az állam.

Mi a helyzet a gyám- és gyerekvédelem intézményeivel? Az kapitalizmusra épülő társadalom a korlátlan szabadságra és személyes felelősségre épül, ami fölött csak a kölcsönösség elvében gyökerező törvény áll. Ha azonban valaki nem rendelkezik elegendő ismerettel és felelősségel, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy ki fogja biztosítani neki a jogokat — nem mintha a jelenlegi struktúrájában ez megfelelően működne. A törvény ismerete kétségtelenül olyan, amit a gyerekektől nem várhatunk el úgy, mint a felnőttektől. Ha a gyereket bántalmazzák vagy nem adják meg nekik a szükséges szolgáltatásokat, akkor bizony a társadalomnak kell résen lennie, hogy ez változzon, mivel a gyerek nincs tisztában a jogaival és lehetőségeivel, valamint anyagi javakat sem tud előállítani. Mégis akkor, ki fogja őket megmenteni? A megoldást az 1000 évvel ezelőtti Izland modellje szolgáltatja, ahol a jogsérelmekkel is lehetett kereskedni. Ha a gyerekek (el nem évülő) jogsérelmei eladhatóak lennének, akkor az őket megvásároló szervek pontosan úgy tevékenykedhetnének a gyermek nevében, mintha maguk a gyerekek állnának ki saját magukért. A legjobb dolog az egészben, hogy ezen jogsérelmek alapján bárki jogorvoslatot kérhet, nemcsak a szülő — ami azért is üdvözlendő, mert sokszor épp maga a szülő a bántalmazó, vagy elhanyagoló. Ha a sérelem megalapozott, akkor a jogorvoslatot indító osztozhat a sérelemdíjon a gyerekkel. Természetesen, ez a rendszer feltételezi azt is, hogy bárkin végrehajtható a sérelemdíj összege; vagyis nem zárja ki a kötelező jelleggel végzett munkát, mint a sértett javára történő tevékenységet.