Az állami szolgáltatások valójában lobbiérdekek

Talleyrand karrierje a Francia Forradalom előtt indult, mikor is Autun püspökévé avatták. Talleyrand azonban sosem akart pap lenni, inkább az opportunizmus vezérelte. Ez utóbbiban kiválóan is teljesített; függetlenül attól, hogy direktórium, császárság, vagy épp királyság volt az államforma, végig hivatalban maradt. A forradalom alatt az egyházi javak elkobzásával azonban megpecsetélte hírnevét. Így hát mikor felajánlotta szolgálatait a Direktóriumnak, az elnökkel, Paul Barrassal karöltve, a legtöbben egyetértettek abban, hogy vagy korrupt vagy korrupt és tolva. Harmadik opció nem volt. Úgy látszik azonban, ez a kritika akkor sem nyomott sokat a latba; Talleyrand ugyanis valahogy csak kiimádkozta a külügyminiszteri tárcát. Mikor értesült a kinevezésről, olyan boldog lett, hogy a rá jellemző önuralmát is sutba vágva barátai előtt fennhangon kijelentette: „Az állás a miénk! Most aztán vagyont kell szerezni, óriási vagyont!” És így is tett; elképesztő összegeket követelt  különböző diplomáciai partnereitől az ügyeik intézéséhez. Poroszországtól 300 000, Ausztriától, Spanyolországtól egymillió, Nápolytól félmillió aranyfrankot kapott különböző szerződések megkötése kapcsán. A korabeli sajtó összegzései szerint csak az első két év alatt, 1797 és 1799 között 13 650 000 frankot gyűjtött be azzal, hogy a francia nagyhatalom képviselőjeként sápot szedett azoknak az ügyleteknek a kapcsán, amelyeket úgyis el kellett intézni. Ezután egy percig sem állt le a közvagyon magánvagyonná alakításának mesterségében. Ezen az sem változtatott, amikor épp valamilyen rendszerváltás következett be az országban.

Mintha csak korunk politikusairól olvasnánk. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Talleyrand összes, adófizetőktől szerzett pénze csak halvány folt ahhoz a mértékű korrupcióhoz, amit ma az államszervezetek törvényei és közbeszerzései lehetővé tesznek. Az Világgazdasági Fórum 2018-as jelentése szerint évente a teljes, globális korrupció mértéke eléri a 2600 milliárd Dollárt. Ez az összeg az Amazont megalapító és ezzel a világ hivatalosan leggazdagabb emberévé előlépő Jeff Bezos 2020-as évek elején mért vagyonának közel hússzorosa. 

De van egy másik, sokkal lényegesebb különbség is Bezos és a szupergazdagok vagyona, valamint a korrupcióval szerzett vagyonok között a társadalomra gyakorolt hatását tekintve.

Ehhez előbb azonban tisztázzuk, hogy mi is tulajdonképpen korrupció funkciója. A korrupció nem lenne ennyire stabilan része a központi hatalomnak, hogyha nem lenne minden esetben valamilyen lobbiérdek, ami a hivatalban lévő fél hatalmi érdekeivel találkozik. A hatalom birtokosai úgy tudják hosszabb távon biztosítani a pozícióban való megmaradásukat, ha kiváltságos lehetőségeket osztanak meg olyanokkal, akik cserébe további hatalmat vásárolnak nekik. A kiváltságos lehetőség lehet egy közbeszerzés, de lehet egy törvény betartattatásának, beiktatásának, módosításának eszköze is vagy épp bennfentes kereskedés.

A lobbizó hasonlóan gondolkodik, mint a vele szerződésben álló központi hatalom, csak ő inkább a jelenlegi anyagi haszontól hajlandó megválni azért, hogy anyagi javainak megszerzését hosszabb távon is biztosíthassa. Lobbizás és korrupció azóta létezik, amióta az államszervezetek vezetői és a piaci szereplők felismerték, hogy a hatalmi kiváltságokat a feudális tradíció mintájára a piacra is rákényszeríthetik.

A lobbizó többnyire egy kedvező pozícióban lévő személy, aki a szerencséjét más balszerencséjének előidézésébe fekteti be. Rendszerint az állam karhatalmát és törvényhozó apparátusát használja fel arra, hogy az ő termékeit válasszák a versenytársa helyett. A legtöbb esetben ez szabadpiac valamilyen szintű korlátozásával jár.

Lobbizás terén a legmesszebb a United Fruits (UFC) jutott a 20. században, ami a vásárolt hatalom révén közép-amerika szerte banánköztársaságokat hozott létre. A mamutkonszern diktátoroknál kopogtatott be és rövidesen kizárólagos termeltetési és felvásárlási monopóliumokra tett szert. Mivel az érintett országok exportképes termékeinek közel 90%-át a banán tette ki, az értékesítés pedig a UFC kezében volt, az adott országok gazdasága gyakorlatilag az amerikai megavállalat függőségébe került. A UFC a saját érdekeit kizárólagos figyelemmel biztosította, saját használatára épített infrastruktúrát, végzett növénynemesítést, de a térséget gyakorlatilag saját gyarmataként kezelte, ahol csak azokkal az utalványokkal lehetett kifizetni a dolgozókat, amit ők bocsátottak ki, hogy aztán az ő termékeinek fogyasztóivá váljanak. Tulajdonképpen így Közép-Amerika nagy része egy monopol gazdaság részévé vált, ami teljesen ellehetetlenítette a versenytársak kialakulását. Különös módon az egész folyamatnak egy costaricai közbeszerzés kiírása ágyazott meg.

A lobbizó mindazonáltal semmilyen kényszer alatt nem áll. Szabadpiaci alapon a lobbira szánt pénzből egyébiránt növelhetné a versenyképességét más módon is; például a bérek emelésével – hogy megvehesse a legütőképesebb munkaerőt – a vállalkozása természeti erőforrásigényének csökkentésével, vagy épp költhetné a fogyasztókat jobban megszólító reklámokra is, akárcsak a minőségibb és tartósabb termékek innovációjára. Ehelyett inkább megkerüli a szabadpiacot; a profitját arra áldozza, hogy mind, az itt felsorolt előnyt se ő se versenytársa ne tudja megszerezni. A lobbira szánt tőke révén olyan törvények születhetnek, amelyek korlátozzák a piacra lépést, szabályozzák a kereskedelmi tevékenységeket, minőségi előírásokat és diszkriminatív adókat vetnek ki az egyes gazdasági szereplőkre. De a lobbizók számos egyéb előnyt is kiesdekelhetnek: az OpenTheBooks könyvvizsgálói kimutatták, hogy csak az USA-ban 2014 és 2017 között a Fortune 100 tagjai 2 milliárd Dollárt vertek el Capitóleumi lobbira, amiből aztán 3,2 milliárd szövetségi támogatáshoz juthattak. Természetesen ezeket a pénzeket az adófizetők állták, akik aztán ezért a pénzért dolgozhattak ezeknek a vállalatoknak. De a történetnek itt nincs vége; az említett cégek további 393 milliárd Dollárt is pedig beseperhettek közbeszerzés gyanánt. Vagyis a legnagyobb amerikai cégek átlagosan 1 Dollárnyi lobbira 200 Dollárnyi adófizetői pénzt zsebeltek be.

Persze vannak olyan esetek is, amikor a lobbizók csak törvények beiktatása ellen vetik be pénzbeli meggyőző készségüket. Ez történt Amerikában is, mikor a 70-es években a műanyag gyártók szövetségi szinten fúrták meg azokat a műanyag-mentesítő terveket, amelyek központilag akarták volna szabályozni a csomagolás módját. Mivel ez kétségtelenül munkahelyek millióit szüntette volna meg, így aztán a tervezetből nem is lett semmi. Bár annak valószínűleg több értelme lett volna, hogy a műanyag szennyezésnek kitett területeket magánkézbe adják, ez az opció fel sem merült.

Lobbizni azonban nem csak az USA-ban lehet – a világ legtöbb országában is van rá lehetőség. Az EU-ban például rendkívüli pusztítást végzett az agrárlobbi. Ahogyan az a környezettudósok és óceanológusok felméréseiből és mélyvízi felvételeiből kiderült, egy évtizednyi EU-s mezőgazdasági támogatás által fűtött folyamatos termelésnövekedés a Balti-tenger vízi élővilágának mintegy kétharmadát egyszerűen eltüntette: helyén halott tengerfenék maradt. Az adó-Eurókból felpumpált, nagy mennyiségű műtrágyának köszönhetően a vízbe került nitrátok és foszfor miatt ugyanis a vízi élővilág az összes főbb, lengyel folyóban rendkívüli mértékben elalgásodott, mivel a zöld algáknak vannak olyan fajtái, amelyek ilyen körülmények között is túlélnek, és amelyek a vegyszert is fel tudják venni. Ez pedig azzal a jelenséggel jár, amivel a gondozatlan akvárium esetében is találkozhatunk; az alga végül a tengerfenéken is oszlásnak indul, és a környezetéből felveszi a vízben található oxigén nagy részét, minden más tengeri és édesvízi életformát megfojtva ezzel. Kimutatható, hogy a drasztikus csökkenés nemcsak időben, hanem térben is egybeesett a rengeteg műtrágyát használó mezőgazdaság számára 1962-ben bevezetett közös piaci támogatásokkal. Például a mezőgazdasági műtrágyából származó nitráttal és foszforral leginkább szennyezett Lombardia, Veneto és Emilia-Romagna tartományok egyben az olasz agrártámogatások évtizedes, legnagyobb nyertesei is.

Úgy néz ki tehát, a lobbi vonzó opció a hatalmi pozícióban lévő fél és a velük szerződésben álló tőkés számára, mivel kis ráfordítással és alacsony kockázattal hatalmas előnyökhöz lehet vele jutni, számos esetben károkat is okoz a környezetben. A dolog másik oldala, hogy a lobbitevékenység hosszú távon folyamatosan rombolja a piaci versenyt; a nyertes lobbizónak nem kell annyit vesződnie a bosszantó versenytársak létével. Nem kell kifejezetten spórolnia a természeti erőforrásokkal, nem kell aggódni az alacsony bérek okozta felmondások miatt és még a minőségi mutatók romlása, valamint az innováció hiánya sem okozhat fejfájást. A lobbizó gondtalanul szállhat ringbe a munkaerőpiac és a fogyasztók elvárásainak nyűgével. Mindezt ugyanis a politikusok megvásárolt hűségén keresztül érvényesülő állami szerepvállalás önmagában biztosítja.

A lobbival azért nehéz szembeszállni, mert ahogyan a korrupció hozzájárul a hatalom fenntartásához és növeléséhez, úgy a lobbi pedig a hosszútávú piaci előnyökhöz juttat. Az, aki nem él a korrupció, vagy a lobbi eszközével, lényegében kapcsolatokról mond le. Így csak saját magára számíthat, hogy továbbra is nyeregben maradjon. Ez viszont lényegesen rontja az esélyeit azokkal szemben, akik megpróbálkoznak a háttér munkákkal.

Ezen a ponton vissza is térhetünk arra, hogy az évi 2600 milliárd Dolláros korrupció és szupergazdagok vagyona között mi is a különbség. Mivel a legtöbb szupergazdag közvetve, vagy közvetlenül kiveszi a szerepét a lobbizásban, ezért sajnos nehéz elválasztani a kettőt. De azért mégis van egy lényeges különbség. A szupergazdagok nem ülnek a pénzen, mert nem is igazán az van nekik, a vagyonuk nagy része a fogyasztók elégedettségét mérő szolgáltatás részvénye, amit épp a fogyasztók vásárlásai becsülnek akkora mértékűre. Ezzel szemben a korrupció elsődlegesen pénzben jelenik meg, aminek az a fő funkciója, hogy csereeszköz. Akkor tudja hitelesen kifejezni az áruk és szolgáltatások közti csereértékét, hogyha ezek a cserék tényleges is visszakövethetők. Világos, hogy nem rukkolhat elő senki sem azzal, hogy mit ad isten; a minap takarítás közben talált 20 millió Dollárt a fotel alatt. A korrupció útján szerzett pénz azonban nyilvánvalóan nem cserefolyamat jogi értelemben; nem más ugyanis, mint az állami, vagy egyéb központi hatalom áruvá tétele, kiosztása anyagi javakért cserébe. Ahhoz, hogy az így szerzett pénz visszakerüljön a piacgazdaságba, cserefolyamatokat kell vele szimulálnia. Ezt teszik lehetővé a pénzmosás különböző praktikái, amik közül az egyik leghírhedtebb napvilágot látott eset, a Danske Bank egy észt bankfiókjában játszódott 2007 és 2015 között. Összesen 230 milliárd Dollárt mostak tisztára.

Igazából tehát csak könyveléstechnikai kérdés, de valójában, mikor ezek a pénzmosással zajló vásárlási szimulációk megtörténnek, akkor olyan, mintha az egyszeri fogyasztó Joe bácsikat és Emma néniket kötelezték volna egy bizonyos szolgáltatás megvételére. Tulajdonképpen ugyanis az adófizetők pénze jelenik meg ezekben az ügyletekben. Míg tehát a szupergazdagokra igaz, hogy jelentősen hozzájárulnak a fogyasztók megelégedettségéhez is, addig a korrupt vezetők lényegében pusztán csak ellopják mások pénzét.

Van azonban még valami, ami rendkívül kedvez a lobbizásnak és a korrupciónak, de teljesen általános részét képezi a társadalomnak.

Egy anekdota szerint egyszer egy úriember besétált egy cirkuszi elefántoknak kialakított táborba, és feltűnt neki, hogy nem ketrecekben tartják az állatokat. Minden, ami visszatartotta őket a tábor elhagyásától, egy kis kötéldarabnak volt köszönhető, amelyet az egyik lábukhoz kötöttek. Amint emberünk az elefántokra nézett, zavarba jött, hiszen az állatoknak semmekkora erőfeszítést nem jelentett volna elszakítani a kötelet és odébb állni. Bármikor megtehették volna, de ehelyett egyáltalán nem próbálták meg. Kíváncsi volt, ezért megkérdezte az idomárt, mire ezt a választ kapta:

„A kötéllel akkor találkoznak elsőnek, amikor még nagyon fiatalok és sokkal kisebbek, így akárhogyan próbálkoznak vele, képtelenek elszakítani. Mikor felcseperednek, már arra lesznek kondicionálva, hogy a kötéllel nem lehet megbirkózni. Továbbra is azt hiszik, hogy a kötél elszakíthatatlan.”

Ehhez hasonló kondicionálás magyarázhatja meg azt az ambivalenciát is, ahogyan sokan a koncesszióvá lobbizott állami szolgáltatások nagy részéhez viszonyulnak a demokráciákban. Jóllehet a forgatókönyvek rendszerint kimerülnek az állami szolgáltatások restaurálása körüli vitákban és fel sem merül, azok megszüntetése.

Az állami szolgáltatásoknak minden eszközük megvan, ami egy egyeduralkodóvá kilobbizott cégnek. A különbség az, hogy a finanszírozásuk nem lehet opcionális, és ennek végérvényességét pont olyan lankadatlanul hiszik sokan, mint a kötél elszakíthatatlanságát a cirkuszban felnőtt elefántok. Bár a mellettük kardoskodó lobbiérdekek úgy deklarálják őket, mintha ingyenesek lennének, valójában azon a félen kívül, aki az “ingyenes” állami szolgáltatásban részesül, van egy lobbizó fél aki, az “ingyenes” állami szolgáltatást biztosítja, miközben az egész folyamatért egy olyan harmadik szereplő felel, aki mindezt kényszerből, az adóztatása révén biztosítja. Ezt persze a gyakorlatban lehet olyan ügyesen is csinálni, hogy az, aki aki az “ingyenes” állami szolgáltatásban részesül, egyúttal az a bizonyos kényszerített harmadik fél, aki adójával ezt meg is fizeti.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a szocializmus eredeti célja az volt, hogy a kedvezményezett és a kényszerített szereplő ténylegesen is két külön vagyoni helyzetben lévő legyen. Ez a társadalommérnöki szempont emeli ki az állami szolgáltatásokat a hagyományos lobbi tevékenységek közül. Az elv többé-kevésbé meg is valósult a Skandináv államokban egészen az 1990-es évek elejéig, ma már azonban egyre inkább kifelé táncolnak ők is a rendszerből az adóoptimalizálást lehetővé tevő és adócsökkentő intézkedésekkel. Mivel azonban az elefántok is kapnak élelmet az idomártól, joggal merül fel a kérdés, hogy annak ellenére, hogy lobbi erők tartják fenn az állami szolgáltatásokat, származhat-e belőlük előnye a társadalomnak?

A szocializmus alapvetése, hogy állami szolgáltatásokra azért van szükség, mert ezek testesíthetik meg a szolidaritást. A szolidaritásra természetes igényünk van, akárcsak a legtöbb állatfajnak, amelyek csordába verődve a gyengék, öregek és betegek védelmére állítják a fiatal, erős tagjaikat. A szolidaritás azonban sokkal mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. Még a fáknak is kooperatívan és közteherviseléssel könnyebb a túlélés, mint magányosan. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva a szélnek-viharnak. Együttesen ellenben sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőséges hőingást, nagy mennyiségben tárolja a vizet és illatanyagokkal vagy a gyökereken keresztüli elektromos jelekkel kommunikációs csatornát biztosít egymásnak a kártevők ellen. Az adott fa faj populációját tehát egy erdő keretében meg kell őrizni. Ezért aztán a beteg egyedeket is ellátják cukkoral gombafonalakon vagy közvetlen gyökérösszenövések által. Számos egyed azután is életben marad, hogy törzse nagy részét már elvesztette.

A közösség ápolása iránti igény a legelemibb evolúciós mechanizmusok egyike. Éppen ezért, ha csakugyan fontos valakinek a szolidaritás, akkor nem kell kényszeríteni. Ellenkező esetben pedig a kényszert a kényszerített harmadik fél számára nem kell megindokolni, annak ugyanis pont az a lényege, hogy teljesen mindegy, hogy kinek mi van prioritáson, a kényszerített harmadik félnek az utasítást végre kell hajtania  ha tetszik, ha nem. Indokolni akkor szoktunk egy cselekedetet, ha célunk a prioritási sorrend megváltoztatása. Itt tehát nem ez van. Az állami szolgáltatások mögötti lobbiérdekeknek célja kizárólag a demokratikus többség megszerzése, nem pedig az adófizetésre kényszerítettek meggyőzése a szolidaritásról.

Látni kell azonban, hogy ezek a szolgáltatások tőkefeléléshez vezetnek és politikai érdekektől való függésbe taszítják a társadalmat. Tegyük fel, hogy egy három személyből álló demokráciában Alfonznak két háza van, Bélának és Cecilnek pedig közösen van egy. Béla és Cecil azonban nem jön ki jól egymással, a másik ajkán csüngő szerelem már elmúlt, inkább külön élnének. Ha az utóbbiak a demokratikus többség jogán elvehetnék Alfonz egyik házát, akkor egy olyan társadalomban, ami erre a rendszerre épül, ki akarna egyáltalán résztvenni a munkamegosztásban azzal a céllal, hogy házat építsen, ha a megfelelő demokratikus többséghez csatlakozva ezt úgyis megkaphatja, ha pedig megépíti, akkor úgyis elveszik tőle? A demokráciának ezért lavíroznia kell aközött, hogy mely szolgáltatásokat oktrojáljon a társadalomra és melyeket hagyjon meg a piac számára. Ha az ingatlanok nem lehetnének magántulajdonban, akkor építésük pont olyan tervutasítást követne, mint az állami sportklubok, közmédia, útépítés, nyugdíj- és egészségbiztosítás, színházak, pártok, vallások, amelyek jelenleg is számos országban befizetési kvóta alapján – vagyis adókkal  – vannak finanszírozva. Csakhogy a tervutasítás rugalmatlansága miatt díjaik és erőforrásigényük a szegmensen belüli verseny nélkül vannak meghatározva akárcsak a módszereik és eszközeik. Képzeljük el, hogy ez hova vezetne, ha csak egyetlen divatmárka lehetne egy országban. Ekkor is elő lehetne hozakodni azzal, hogy márpedig szolidáris alapon mindannyiunk érdekében áll annak állami koncesszió alatt tartása. Egészen pontosan azok érdekében, akik még az egymással versenyző forgalmazó ruhamárkák kelméit sem tudnák megvenni a verseny által leszorított árértéken, hiszen nem vesznek részt a munkamegosztásban. Ezen a ponton a legtöbb ember számára már átütne a szolidaritásból származó érv hibája; mi ugyanis a garancia arra, hogy a nadrág minőségi lesz-e, elegendő lesz-e, megfelelő árat fizetünk-e érte? Vagy lesz-e közte lábra simuló, a fenék formáját kiemelő, esetleg rapper alsó, vagy sportos hatású? Netán kötelező lesz mindenkinek az állam által előírt kódex szerint öltözködnie? Jól ismerősek ezek a buktatók a tervgazdaság társadalmi kísérlete óta.

Ugyanez igaz minden állami szolgáltatásra is. Vagy elégedettek a polgárok velük, vagy nem; ez többnyire nem befolyásolja azt, hogy mit fizessenek értük. Legalábbis az a spontán keresleti igény, amit Hayek fedezett fel a piac természetének leírásában – nem tud az ezen szolgáltatások kivitelezését előíró tervekben érvényre jutni. Így a szolgáltatásaik sem lesznek minőségiek és számos esetben még a keresletet sem tudják megfelelően kiszolgálni bukva ezzel a szolidaritásból jött érvet. Az állami szolgáltatásokért lobbizók azonban nem engedhetik meg, hogy ilyen apróságok miatt szó érje a ház elejét. Szószólóik a problémákat részint arra vezetik vissza, hogy tulajdonképpen forráshiányban szenvednek és nincs pénz a korszerű eszközök beszerzésére, részint pedig arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy csak a bürokraták erkölcsi és szakmai érdemei nem megfelelőek. Ez pedig tovább erodálja a folyamatot; a forráshiány sosem szűnik meg, hiszen épp az biztosítja, hogy még tovább emeljék a szolgáltatásaik árát. A pénzszórás eszmei és erkölcsi határai lebomlanak.

Számos esetben azonban még a szolidaritás esélye sem merül fel, mert egyszerűen a társadalom jelentős része nem tart igényt ezekre a szolgáltatásokra. Ilyenek például az állami futballklubok, vagy színtársulatok, közmédia, vagy az útépítés. Az ingyenes utak használatából származó előnyöket leginkább a kiterjedt logisztikai és ügyfélhálózattal rendelkező multinacionális vállalatok élvezik, akik nap mint nap, óriási forgalmat bonyolítanak le rajtuk. Minél nagyobb egy vállalat, közvetve annál több ilyen támogatásban részesül, hiszen a földrajzi kiterjedéssel arányosan növekvő számú beszállítói szerződésekkel egységnyi költségre több ingyenes úthasználati előnyhöz jut. Azaz a lobbizással szerzett kiváltságoktól függetlenül az állam serényen fáradozik azon, hogy adókból épült utakkal szubvencionálja a nagyvállalatok kereskedelmét, akik így előnytelen pozíciókhoz jutnak a kisvállalatok rovására.

Ne felejtsük el megemlíteni a paternalista szolgáltatásokat sem. Ezek olyan szolgáltatások, amelyek nemcsak, hogy kötelezően vannak finanszírozva, hanem az állam még kötelezővé is teszi a használatukat. Ilyen például a közoktatás, az adóbevallás, a közúti jelzéseket ábrázoló táblák vagy a védőoltások.

Mind a paternalista, mind a tervutasításos szolgáltatásokra tehát igaz, hogy minőségük nincs garantálva a fogyasztók preferenciái által, és ezért valamennyien bürokratikussá, rugalmatlanná, innovációt nélkülözővé vagy feleslegessé válnak. Ezek vannak a mérleg egyik oldalán. Csakhogy a mérlegnek két oldala van, mégha ez nem is tudatosul a legtöbb emberben. A valóság az, hogy ezen szolgáltatásokért jelentős árat fizetünk. Nem megfelelő emberek kerülnek, nem megfelelő eszközökkel, nem megfelelő fizetésért, nem megfelelő szolgáltatások vezető pozícióiba. Mindezt az erőforrást számos egyéb szempont alapján is felhasználhattuk volna a munkamegosztás folyamatában, ahol a munkamegosztás résztvevői versenyeznek egymással. Így hosszú távon csakugyan feléljük azt a tőkét, ami a piaci lehetőségeket lett volna hivatott megteremteni. 

Hogyan mértünk 45% feletti látens támogatottságot?

Két nagy felmérést végeztünk.

Az elsőt 2019 augusztusában egy Facebook hirdetésen alapuló szavazással Origo és Index olvasókat célozva. A másodikat 2020 márciusában külső médium megbízásával.

A szavazás előtt tömören összefoglaltuk a programunk lényegét és a kérdést:

“Ha az összes, nyugdíjra- és egészségbiztosításra, vallásra, sportra, közmédiára, multik támogatására és részvényvásárlásra költött adót a munkavállalóknál hagynánk, átlagosan 130 000 Ft-tal növelve a fizetéseket, hogy abból piaci alapon válasszák ki a megfelelő szolgáltatást, akkor ránk vagy a többi adóztatáspárti (Fidesz, DK, Momentum, MSZP, Jobbik stb) pártra szavaznának-e?”

Az így nyert közel reprezentatív mintán az első felmérésben 2019 augusztusában 600 szavazóból 59,4% minket választott, míg a fennmaradó 40,6% jelezte, hogy ő a jelenlegi valamelyik párt egyikére voksolna.

A második felmérésben 2020 februárjában már nem teljesítettünk ilyen jól, ott 823 szavazóból 45% voksolt ránk, 55% a feltüntetett Fidesz, Jobbik, DK, Momentum pártok valamelyikére.

A kutatást többek között amerikai Cato intézet felmérésére ihlette, ahol 2018-ban fölényesen 96,5%-kal nyert a kevesebb állami szolgáltatás / kevesebb adó, a több állami szolgáltatás / több adó rendszerével szemben. 

Rothbard: 6 mítosz a libertarianizmus körül

Fordította: Táborszki Bálint

A libertarianizmus a leggyorsabban növekvő politikai hitvallás napjaink Amerikájában. A libertarianizmus megítélése és elbírálása előtt létfontosságú megérteni, hogy mi is ez a tan, és – ami ennél is fontosabb, – hogy mi nem. Kiváltképp szükséges leszámolni néhány tévedéssel, amiben a legtöbben – de főleg a konzervatívok – hisznek. Ebben az esszében felsorolom és kritikusan elemzem a libertarianizmusról vallott legnépszerűbb mítoszokat. Amint félresöpörjük őket, az embereknek lehetősége nyílik meglepően elrugaszkodott mítoszoktól és tévedésektől mentesen megvitatni a libertarianizmust, és úgy kezelni, ahogyan kell – saját erényei és hátrányai alapján.

1. Mítosz: A libertáriusok azt hiszik, hogy minden egyén egy izolált, hermetikusan elzárt atom, akik vákuumban cselekednek anélkül, hogy hatással lennének egymásra.

Ez egy közismert vád, de annál elgondolkodtatóbb. Egy emberöltőnyi libertárius és klasszikus liberális irodalom olvasása során egyetlen gondolkodóval vagy íróval sem találkoztam, aki bármi ehhez hasonló nézetet vall. Az egyetlen lehetséges kivétel a fanatikus Max Stirner, a 19. század közepén élő német individualista, aki viszont csekély befolyást gyakorolt a libertarianizmusra mind a maga korában, mind azóta. Továbbá Stirner explicit „mindig az erősebbnek van igaza” filozófiája és az, hogy minden erkölcsi elvet – beleértve az egyéni jogokat – „a fejben létező kísértetekként” megtagadott, aligha minősíti őt bármilyen értelemben libertáriusnak. Stirnertől eltekintve viszont senki véleménye még csak megközelítőleg sem hasonlít ehhez a közkeletű vádhoz.

Szó ami szó, a libertáriusok metodológiai és politikai individualisták. Úgy hiszik, hogy egyedül az egyének gondolkodnak, értékelnek, cselekednek és választanak. Úgy hiszik, hogy minden egyénnek joga van saját testéhez, a kényszerítő beavatkozástól mentesen. De egyetlen individualista sem tagadja, hogy az emberek folyton befolyásolják egymás céljait, értékeit, törekvéseit és elfoglaltságait. Ahogyan F.A. Hayek rámutatott a „The Non-Sequitur of the Dependence Effect” című figyelemre méltó cikkében, John Kenneth Galbraith The Affluent Society című könyvében olvasható szabadpiac-ellenes támadás ezen a propozíción alapult: miszerint a gazdaságtan feltételezi, hogy minden egyén teljesen önállóan alakítja ki értékskáláját, anélkül, hogy bárki más befolyásolná. Épp ellenkezőleg – ahogyan Hayek válaszolt – mindenki tudja, hogy a legtöbb ember nem önmaga alkotja saját értékítéleteit, hanem más emberek befolyásának hatására fogadja el azokat. Egyetlen individualista vagy libertárius sem tagadja, hogy az emberek folyton befolyásolják egymást, és nyilván nincs is semmi probléma ezzel az elkerülhetetlen folyamattal. Amit a libertáriusok elleneznek, az nem az önkéntes meggyőzés, hanem az értékek másokra kényszerítése erőszak és politikai hatalom használatával. A libertáriusok nem ellenzik az egyének közötti önkéntes kooperációt és együttműködést, csak az Állam által kirótt ál-„együttműködést”.

2. Mítosz: A libertáriusok szabadosok: hedonisták, akik „alternatív életstílusok” után vágyakoznak.

Ezt a mítoszt a közelmúltban Irving Kristol hangoztatta, aki a libertárius etikát a „hedonisztikussal” teszi egyenlővé, és kijelenti, hogy a libertáriusok a „istenítik  a bevásárlóközpontok magazinjait és az összes alternatív életstílust, ami közül a kapitalista bőségnek köszönhetően választani lehet.” Az igazság az, hogy a libertarianizmus nem egy mindent átfogó erkölcsi vagy esztétikai elmélet, és nem is színleli, hogy az; a libertarianizmus pusztán egy politikai elmélet; a erkölcsfilozófia azon fontos részhalmaza, amely az erőszak helyénvaló szerepével foglalkozik a társadalmi életében. A politikai elmélet azzal foglalkozik, mi helyes vagy helytelen az állam számára, az állam pedig különbözik a társadalom összes többi csoportjától, mivel a szervezett erőszak intézménye. A libertarianizmus vallja, hogy az erőszak egyetlen helyénvaló szerepe a személy és a tulajdon védelme az erőszak kezdeményezése ellen; hogy minden erőszak, ami túllépi az efféle védelmet önmagában agresszív, igazságtalan és bűnös. A libertarianizmus tehát egy elmélet, amely kijelenti, hogy senkinek nem volna szabad erőszakos támadás áldozatává válnia, és mindenki szabadon teheti, amit szeretne – leszámítva mások személyének vagy tulajdonának megtámadását. Fontos és lényeges, hogy ki mit tesz a saját életével, de a libertarianizmust illetően egyszerűen nem tartozik a tárgyhoz.

Tehát nem meglepő, hogy vannak libertáriusok, akik valóban hedonisták és alternatív életstílusokat folytatnak, és ugyanígy vannak libertáriusok, akik a hagyományos, vagy a vallásos „burzsoá” moralitás hűséges követői. Vannak szabados libertáriusok, és vannak libertáriusok, akik szigorúan betartják a természetes vagy vallásos törvények előírásait. Vannak libertáriusok, akiknek egyáltalán nincsen erkölcsi elméletük, leszámítva a jogok meg-nem-szegésének előírását. Ez azért van, mert a libertarianizmus önmagában nem tartalmaz általános vagy személyes erkölcsi elméletet. A libertarianizmus nem nyújt életstílust: szabadságot nyújt, hogy mindenki szabadon elfogadja és gyakorolja saját értékeit és erkölcsi elveit. A libertáriusok egyetértenek Lord Actonnal, aki szerint „a szabadság a legfőbb politikai cél” – nem szükségszerűen a legfőbb cél mindenki személyes értékskáláján.

Viszont kétségtelen, hogy a libertáriusok közül a szabadpiaci közgazdászok részhalmaza örömét leli abban, hogy a szabadpiac több választási lehetőséget nyújt a fogyasztók számára, és ebből fakadóan megnöveli az életszínvonalat. Az az elképzelés, hogy a bőség jobb, mint az ínséges szegénység, kétségtelenül erkölcsi álláspont, és érinti az általános erkölcsfilozófia területét, véleményem szerint mégsem olyan állítás, amiért mentegetőzni kellene.

3. Mítosz: A libertáriusok nem erkölcsi elvekben hisznek; egyedül költség-haszon számításokra korlátozzák magukat azt feltételezve, hogy mindenki mindig racionális.

Ez a mítosz természetesen kapcsolódik a hedonizmusról szóló előző vádhoz, és részben ugyanúgy megválaszolható. Valóban vannak libertáriusok – kiváltképp a chicagoi közgazdaságtani iskola tagjai – akik nem hajlandóak elhinni, hogy a szabadság és az egyéni jogok erkölcsi elvek, s ehelyett az állítólagos társadalmi költségek és nyereségek összevetésével próbálnak eljutni a közigazgatási kérdések válaszához.

Mindenekelőtt, a legtöbb libertárius „szubjektivista” a közgazdaságtan terén: úgy vélik, hogy nem lehet összeadni vagy megmérni a különböző egyének hasznosságát és költségeit. Tehát a társadalmi haszon és költség fogalma önmagában alaptalan. De ami ennél is fontosabb, a legtöbb libertárius erkölcsi elvekre – az ember saját személyéhez és tulajdonához való természetes jogába vetett hitre – építve érvel. Tehát hisznek az agresszív erőszak, a személyhez vagy tulajdonhoz való jog elleni támadás abszolút erkölcstelenségében, függetlenül attól, hogy melyik egyén vagy csoport követ el ilyen erőszakot.

Szó sincs arról, hogy tagadnák az erkölcsi elveket; a libertáriusok egyszerűen az államra is alkalmazzák ugyanazt az egyetemes emberi etikát, amit mindenki másra, vagy a társadalom összes többi intézményére alkalmazunk. Sőt – mint korábban megjegyeztem – a libertarianizmus, mint az erőszak helyénvaló szerepével foglalkozó politikafilozófia alapul veszi az egyetemes etikát – amit a többség vall az erőszakról – és félelem nélkül kiterjeszti az államra. A libertáriusok nem fogadnak el kivételeket az aranyszabály alól, és nem hagynak semmilyen erkölcsi kiskaput; semmilyen kettős mércét az államnak. A libertáriusok hiszik, hogy a gyilkosság márpedig gyilkosság, és nem szentesül, ha azt az Állam követi el. Hisszük, hogy a lopás márpedig lopás, és nem válik jogszerűvé attól, hogy a rablók szervezete „adóztatásnak” nevezi azt. Hisszük, hogy a rabszolgaság márpedig rabszolgaság – még akkor is, ha az elkövető intézmény „sorozásnak” hívja. Röviden, a libertárius elmélet kulcsa, hogy az egyetemes erkölcse alól nem teremt kivételeket az állam számára.

Tehát szó sincs arról, hogy közömbösen vagy ellenségesen állnának az erkölcsi elvekhez: a libertáriusok eleget tesznek nekik, mivel ők az egyetlen csoport, amelyik hajlandó ezeket az elveket mindenkire kiterjeszteni; magára az államra is.

Igaz, hogy a libertáriusok mindenki számára lehetővé tennék, hogy maga válassza és gyakorolja az értékeit, s röviden mindenkinek megadnák a jogot ahhoz, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen legyen; ahogyan jónak látja. A libertarianizmus szigorúan ellenzi bármiféle erkölcsi hitvallás erőszakos rákényszerítését bárkire vagy bármely csoportra – leszámítva természetesen az agresszív erőszak elleni erkölcsi tiltást. De látnunk kell, hogy egyetlen tett sem tekinthető erényesnek, ha nem szabadon választják, önkéntes beleegyezéssel. Ahogyan arra Frank Meyer rámutatott:

Az embereket nem lehet arra kényszeríteni, hogy szabadok legyen, mint ahogyan arra sem, hogy erényesek. Bizonyos fokig igaz, hogy lehetséges arra kényszeríteni őket, hogy úgy cselekedjenek, mintha erényesek lennének. De az erény a bölcsen felhasznált szabadság gyümölcse. És amennyiben kényszerített, egyetlen tett sem lehet erény – vagy bűn.

Ha valakit erőszakkal vagy annak fenyegetésével bizonyos cselekedetekre kényszerítenek, ezek a cselekedetek többé nem lehetnek erkölcsi döntés eredményei a részéről. Egy tett erényessége csakis abból fakadhat, hogy szabadon választják – aligha lehet erkölcsösnek nevezni egy tettet, amire fegyverrel kényszerítették az elkövetőjét. Az erkölcsös tettek kikényszerítése, vagy az erkölcstelen tettek betiltása tehát nem indokolható úgy, mint ami elősegíti az erényesség vagy erkölcsösség terjedését. Épp ellenkezőleg, a kényszer elsorvasztja az erkölcsöt, mivel elveszi az embertől az ahhoz szükséges szabadságot, hogy morális vagy immorális legyen, ebből következően pedig kényszerrel megfosztja az embereket annak lehetőségétől, hogy erkölcsösek legyenek. Tehát a kötelező erkölcs paradox módon megfoszt minket az erkölcsösség lehetőségétől.

Továbbá kiváltképp groteszk dolog az erkölcs védelmét az államapparátusra – azaz épp a rendőrök, őrök és katonák szervezetére bízni. Az Államra bízni az erkölcsi elveket pont olyan, mint a közmondás kecskéjére bízni a káposztát. Bármit is gondoljunk róluk, a szervezett erőszak használóinak sosem volt védjegye a nemes erkölcsi karakter vagy a precizitás, amivel az erkölcsi elveket betartják.

4. Mítosz: A libertarianizmus ateista és materialista; elhanyagolja az élet spirituális oldalát.

Nincs szükségszerű összefüggés a libertarianizmus pártolása vagy ellenzése és a vallásosság között. Igaz, hogy napjainkban sok – ha nem a legtöbb – libertárius ateista, de ez azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy szinte minden értelmiségi, bármelyik politikai meggyőződést is hirdeti, ateista. Megannyi libertáriusra bukkanhatunk, aki hívő, zsidó vagy keresztény. A modern libertarianizmus klasszikus liberális elődjei között számtalan keresztény volt egy vallásosabb korban: John Lilburne, Roger Williams, Anne Hutchinson és John Locke a tizenhetedik században, majd Cobden és Bright, Frederic Bastiat és a francia laissez-faire liberálisok, illetve a nagyszerű Lord Acton.

A libertáriusok úgy hiszik, hogy a szabadság egy természetjog – az ember természetével összhangban álló, helyénvaló viselkedés természetes törvényeinek része. Fontos kérdés, hogy honnan származik ez a természetes törvénykészlet – tisztán természetes-e, vagy egy teremtő alkotása – de a társadalom- vagy politikafilozófia szempontjából irreleváns. Ahogyan Thomas Davitt atya kijelenti: „Ha a ’természetes’ szó jelent bármit is, akkor az ember természetére hivatkozik, és amikor a ’törvény’ szóval együtt használják, a ’természet’ egy olyan elrendezésre kell, hogy hivatkozzon, amely fellelhető az emberi természet hajlamaiban – és sehol máshol. Tehát önmagában véve semmi vallásos vagy teológiai nincs Szent Tamás ’Természeti Törvényeiben’.” Vagy ahogyan D’Entréves írja a hetedik századi németalföldi protestáns jogászról, Hugo Grotius-ról:

“[Grotius] természeti törvényekről alkotott definíciójában nincsen semmi forradalmi. Amikor azt állítja, hogy a természeti törvény az a szabályrendszer, amelyet az Ember elméje használatával meg tud érteni, nem tesz mást, mint megismétli az etika racionális alapjainak skolasztikus gondolatát. Ami azt illeti, célja épp az, hogy visszaállítsa az elképzelést, amit megrendítettek bizonyos protestáns eszmeáramlatok szélsőségesen ágostoni nézetei. Amikor kijelenti, hogy ezek a szabályok önmaguk miatt érvényesek függetlenül attól, hogy Isten teremtette őket, olyan állítást ismétel, amit az iskola néhány tagja már megfogalmazott.”

A  libertarianizmust gyakran megvádolták azzal, hogy figyelmen kívül hagyja az ember spirituális természetét. De az ember könnyedén eljuthat a libertarianizmushoz vallásos vagy keresztény nézőpontból is: az egyén fontosságának, szabad akaratának, természetes jogainak és magántulajdonának kihangsúlyozásával. Viszont egy világi, természeti törvényből kiindulva is eljuthat ezekhez: meggyőződve arról, hogy az ember képes eszével felfogni a természeti törvényt.

Továbbá történelmileg egyáltalán nem bizonyított, hogy a vallás biztosabb talajt nyújt a libertárius következtetéseknek, mint a világi természetjog. Ahogyan arra Karl Wittfogel emlékeztet bennünket Oriental Despotism című művében, a trón és az oltár szövetségét évszázadokon át használták arra, hogy megerősítsék a zsarnokság uralmát a társadalom felett. Az Állam arra használta az egyházat, hogy az szentesítse a tetteit és engedelmességet prédikáljon az – állítólag – Isten által felszentelt uralomnak; az egyház pedig arra használta az Államot, hogy jövedelemhez és kiváltságokhoz jusson. Az anabaptisták kollektivizálták és zsarnoki uralom alá hajtották Münstert a keresztény vallás nevében. Évszázadunkhoz közelebb a keresztényszocializmus és a szociális evangélium játszott nagy szerepet az államizmus előretörésében, az ortodox egyház apologetikus szerepe a szovjet Oroszországban pedig közismert. Néhány katolikus püspök Latin-Amerikában még azt is kijelentette, hogy az Isten királyságába vezető egyetlen út a marxizmus, és ha gonoszkodni szeretnék, arra is rámutathatnék, hogy Jim Jones tiszteletes, amellett, hogy Leninista volt, egyenesen azt állította magáról, hogy Jézus reinkarnációja.

Továbbá most, hogy a szocializmus nyilvánvalóan megbukott – politikailag és gazdaságilag egyaránt – a szocialisták az „erkölcsi” és „spirituális” érvhez folyamodnak végső támaszként. Amikor a szocialista Robert Heilbroner úgy érvel, hogy a szocializmusnak kényszert kell használnia és egy „kollektív erkölcsöt” kell a közösségre erőszakolnia, úgy vélekedik: „A burzsoá kultúra az egyén anyagi teljesítményére koncentrál. A szocialista kultúrának az erkölcsi vagy spirituális teljesítményre kell koncentrálnia.” Ebben az az érdekes, hogy Dale Vree, a National Review konzervatív, vallásos írója magasztalta Heilbroner álláspontját. Azt írja:

Heilbroner […] azt mondja, amit az NR számos írója mondott az utolsó negyed évszázadban: nem létezhet egyszerre erény és szabadság. Figyeljetek, tradicionalisták! Disszonáns terminológiájától eltekintve Heilbroner-t ugyanaz a dolog érdekli, mint titeket: az erény.

Vree-t úgyszintén elbűvöli Heilbroner nézete, miszerint egy szocialista kultúrának „a kollektíva elsőbbségét kell ápolnia” az „egyén elsőbbsége” helyett. Idézi Heilbronertől a szocialista „erkölcsi vagy spirituális” teljesítmény és a burzsoá „anyagi” teljesítmény közötti ellentétet, majd helyesen hozzáadja: „Van ennek egy tradicionális kicsengése.” Vree aztán magasztalni kezdi Heilbroner kapitalizmus elleni támadását, mivel a kapitalizmusnak „nincsen fogalma a jóról” és megengedi a „beleegyezésüket adó felnőtteknek,” hogy azt tegyenek, amit akarnak. ,,A szabadsággal és megengedett különcséggel ellentétben” – írja Vree – „Heilbroner vonzó állítása az, hogy mivel egy szocialista társadalomban lennie kell egy, a jóról alkotott fogalomnak, nem fognak mindent megengedni.” Vree szerint lehetetlen „a gazdasági kollektivizmus a kulturális individualizmus mellett,” ezért egy új nézettel szemezget: a „szocialista-tradicionalista fúzióval;” azaz a mindent átszövő kollektivizmussal.

Itt megjegyezhetjük, hogy a szocializmus különösen zsarnokivá válik, amikor a „gazdasági” vagy „anyagi” ösztönzőket állítólagos „erkölcsi” vagy „spirituális” ösztönzőkre cserélik; amikor egy meghatározhatatlan „életminőséget” szeretne előidézni a gazdasági bőség helyett. Amikor a fizetségek a termelékenységből fakadnak, jelentősen nagyobb a szabadság és magasabb az életszínvonal. Ám amikor pusztán a szocialista anyaföld iránti altruista odaadásra támaszkodhatnak, az odaadást rendszeresen meg kell erősíteni a korbács használatával. Az egyéni anyagi ösztönzőkre helyezett nagyobb hangsúly kikerülhetetlenül a magántulajdont és a munka gyümölcsének megtartását hangsúlyozza ki, s ezáltal jelentősen nagyobb egyéni szabadságot eredményez – amint Jugoszlávia is tanúsítja a szovjet Oroszországgal szemben az elmúlt három évtized alatt. A földkerekség legrettenetesebb despotizmusa kétségtelenül Pol Pot Kambodzsájában volt látható a közelmúltban, ahol a „materializmust” olyan hatalmas mértékben elpusztították, hogy a pénzt is eltörölte a rezsim. A pénz és a magántulajdon eltörlésével minden egyén teljesen az Állam által jegyre biztosított alamizsnájától függött, az élet pedig színtiszta pokol volt. Úgyhogy óvatosan szidjuk a „pusztán materiális” célokat vagy ösztönzőket.

A szabadpiac vádolása annak „materializmusa” miatt figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy minden egyes emberi cselekvés magában foglalja az anyagi tárgyak a cselekvő ötleteivel és céljaival összhangban történő, emberi energia általi átalakítását. Lehetetlen a „mentálisat” vagy „spirituálisat” elkülöníteni a „materiálistól.” Minden nagy művészeti alkotáshoz, az emberi szellem minden nagy megnyilatkozásához anyagi tárgyakat kellett alkalmazni: legyen az vászon, ecset és festék, papír és hangszer, vagy építőelem és nyersanyag a templomoknak. Nincsen valódi szakadék a „spirituális” és a „materiális” között, így a materiális feletti minden zsarnokság és annak minden megnyomorítása a spirituálisat is meg fogja nyomorítani.

5. Mítosz: A libertáriusok utópisták: azt hiszik, hogy minden ember jó, tehát nem szükséges állami irányítás. A konzervatívok hajlamosak hozzáadni, hogy mivel az emberi természet részben vagy egészében gonosz, az erős állami szabályozás elengedhetetlen a társadalomban.

Ez nagyon népszerű tévhit a libertáriusokról, mégsem egyszerű megállapítani a forrását. Rousseau, a legjelentősebb hirdetője az elképzelésnek, miszerint az ember alapjában véve jó, csak az intézményei rontották meg, aligha volt libertárius. Néhány anarcho-kommunista (akiket semmiképp sem tekintenék libertáriusnak) romantikus irományától eltekintve egyetlen libertárius vagy klasszikus liberális szerzőről sem tudok, aki ezt a nézetet vallotta. Ellenkezőleg, a legtöbb libertárius szerző úgy véli, hogy az ember jó és gonosz keveréke, tehát fontos, hogy a társadalmi intézmények ösztönözzék a jót, és eltántorítsanak a rossztól. Az Állam az egyetlen társadalmi intézmény, amely képes kényszerrel jövedelméhez és vagyonához jutni; mindenki másnak úgy kell szert tennie bevételre, hogy terméket vagy szolgáltatást értékesít, vagy önkéntes ajándékot kap. Továbbá az Állam az egyetlen intézmény, amely szervezett lopásból származó bevételét arra használhatja, hogy irányítsa és szabályozza az emberek életét és tulajdonát. Tehát az Állam intézménye bevezet egy társadalmilag legitimált és szentesített csatornát a rossz emberek számára, hogy rossz dolgokat tegyenek, hogy rendszeres rablást kövessenek el és diktatórikus hatalmat gyakoroljanak. Az államizmus tehát ösztönzi az emberi természet rossz, vagy legalábbis bűnöző hajlamait. Ahogyan Frank H. Knight találóan megfogalmazta: „Annak a valószínűsége, hogy olyan emberek kerülnek hatalomra, akik nem élvezik a hatalom birtoklását és gyakorlását ugyanakkora, mint annak esélye, hogy egy rendkívül lágyszívű ember szerzi meg a rabszolgahajcsár állását egy ültetvényen.” Azzal, hogy nem alakít ki törvényes csatornát a rablásnak és a zsarnokságnak, egy szabad társadalom elbátortalanítja az emberi természet bűnös hajlamait, míg ösztönzi a békét és az önkéntességet. A szabadság és a szabadpiac elbátortalanítja az embereket az agressziótól és a kényszerítéstől, és ösztönzi az önkéntes, személyközi cserével járó gazdasági, társadalmi és kulturális harmóniát, a kölcsönös előnyt.

Mivel a szabadság rendszere ösztönözné az önkéntességet és elbátortalanítaná a kriminálist  – eltörölve a bűnözés és az agresszió egyetlen legitimált csatornáját – várható, hogy egy szabad társadalomban ténylegesen kevesebb volna az erőszakos bűnözés és az agresszió, mint napjainkban; bár semmi nem biztosítja, hogy teljesen eltűnne. Ez nem utópizmus, hanem egy józan ésszel belátható következménye a társadalomban törvényesnek tartott dolgokban, illetve a társadalom jutalom-büntetés szerkezetében beálló változásoknak.

Tézisünket egy másik nézőpontból is megközelíthetjük. Ha valóban minden ember jó lenne és senkinek nem volnának bűnös hajlamai, akkor tulajdonképpen nem lenne szükség Államra – ahogyan a konzervatívok is elismerik. Viszont ha minden ember gonosz lenne, akkor az Állam melletti érv éppoly ingatag; hiszen miért feltételezné bárki is, hogy azok az emberek, akik a kormányt alkotják, akik szert tesznek az összes fegyverre és a hatalomra mások kényszerítéséhez, mágikusan kivételt képeznek az összes ember gonoszsága alól? Tom Paine, egy klasszikus liberális, akit gyakran naiv optimistának tartanak az emberi természettel kapcsolatban, a következőképp cáfolta meg a hatalmas Állam mellett szóló konzervatív, gonosz-emberi-természet érvet: „Ha minden ember természete romlott, szükségtelen megerősíteni a romlottságot a királyok sorával, akiknek engedelmeskedni kell, legyenek bármennyire alantasok.” Paine hozzátette, hogy „a bűnbeesés óta egyetlen ember sem érdemelte ki a bizalmat ahhoz, hogy hatalmat kapjon mindenki felett.” És ahogyan a libertárius F.A. Harper írta egyszer:

,,Annál az elvnél maradva, hogy a politikai uralom szükséges mértéke az emberi gonoszság mértéke, egy olyan társadalmat kapnánk, ahol teljes politikai uralmat indítványoznának mindenki minden ügylete fölött. Egyvalaki uralna mindenkit. De ki lenne a diktátor? Akárhogy is válasszák és adják át neki a politikai trónt, kétségtelenül velejéig gonosz ember lenne, mivel minden ember gonosz. Tehát ezt a társadalmat egy velejéig gonosz diktátor uralná totális politikai hatalommal a kezében. És a logika nevében, mégis hogyan lehetne ennek a következménye bármi más, mint abszolút gonoszság? Hogyan lenne ez jobb annak a társadalomnak, mint a politikai uralom teljes hiánya?”

Végül, mivel az emberek – mint láttuk – valójában jó és gonosz keverékei, a szabadság rezsimje ösztönzi a jót és elbátortalanítja a rosszat, legalábbis olyan értelemben, hogy az önkéntes és kölcsönösen kedvező a jó, és a bűnözés a rossz. Tehát az államizmus egyetlen olyan elmélettel sem igazolható, ami az emberi természetre hivatkozik, legyen az jóság, gonoszság, vagy a kettő keveréke. Amikor tagadta hogy konzervatív, a klasszikus liberális F.A. Hayek rámutatott: „Az individualizmus [amelyet Adam Smith és kortársai pártoltak] fő előnye, hogy rendszerében a rossz emberek a legkevésbé képesek károkat okozni. Egy olyan társadalmi rendszer, amelynek működése nem azon múlik, hogy jó embereket találjunk, akik üzemeltethetnék, vagy azon, hogy az emberek jobbakká válnak, mint amilyenek most – ehelyett az embereket saját, adott különbözőségeik és komplexitásuk tudatában hasznosítja.”

Fontos megjegyezni, mi különbözteti meg a libertáriusokat a szó pejoratív értelmében vett utópistáktól. A libertarianizmus nem törekszik az emberi természet átalakítására. A szocializmus egyik fő célja, hogy megteremtse – a gyakorlatban totalitárius eszközökkel – az új szocialista embert, az egyént, akinek fő célja szorgosan és önfeláldozóan a kollektívának dolgozni. A libertarianizmus egy politikafilozófia, amely azt mondja: Tekintve a jelenleg létező emberi természetet, a szabadság az egyetlen erkölcsös és maximálisan hatékony politikai rendszer. Nyilvánvalóan a libertarianizmus – mint ahogyan bármely más rendszer is – jobban fog működni, ha többen békések, és kevesebben bűnözők vagy agresszívek. A libertáriusok a többséggel egyetemben olyan világban szeretnének élni, ahol több ember „jó” és kevesebb a bűnöző. De önmagában nem ez a libertarianizmus tana – a tan azt mondja, hogy akármi is az ember természetének összetétele egy adott időpontban, a szabadság a legjobb.

6. Mítosz: A libertáriusok azt hiszik, hogy minden ember teljes tudatában van a saját érdekeinek. Mint ahogyan az előző vád azt állítja, hogy a libertáriusok szerint mindenki tökéletesen jó, ez azzal vádolja őket, hogy szerintük mindenki tökéletesen bölcs. Viszont – állítják – ez számtalan emberre nem igaz, tehát az Államnak be kell avatkoznia.

Azonban a libertárius épp annyira nem feltételezi a tökéletes bölcsességet, mint a tökéletes jóságot. Van igazság abban, hogy a legtöbb ember jobban ismeri a saját szükségleteit és céljait, mint bárki más. De senki nem feltételezi, hogy mindenki mindig tudatában van annak, hogy mi áll a leginkább az érdekében. A libertarianizmus ehelyett kijelenti, hogy mindenkinek joga van arra törekedni, amiről hiszi, hogy a leginkább az érdekében áll. Az állítás az ember joga ahhoz, hogy cselekedjen saját személyét és tulajdonát használva, nem pedig az, hogy ezek a cselekedetek mindig bölcsek lesznek.

Viszont az is igaz, hogy a szabadpiac – az állammal ellentétben – olyan beépített mechanizmusokkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek szabadon szakértőkhöz forduljanak, akik megbízható tanácsot adhatnak arról, hogyan érvényesítsék legjobban az érdekeiket. Ahogyan fentebb láttuk, a szabad egyének nincsenek hermetikusan elzárva egymástól. Hiszen a szabadpiacon bárki, aki nem biztos abban, hogy mi áll a leginkább érdekében, szabadon felbérelhet egy szakembert vagy konzultálhat velük, hogy tanácsot kapjon a nála nagyobb tudásúaktól. Az egyén felbérelhet ilyen szakembereket, a szabadpiacon pedig folyamatosan tesztelheti hasznukat és igazukat. Az egyének a piacon tehát hajlamosak azokat a szakembereket megfizetni, akiknek tanácsa a leghasznosabbnak bizonyul. A szabadpiacon a jó orvosok, ügyvédek vagy építészek fogják learatni a babérokat, míg a rosszak nem járnak sok sikerrel. Viszont amikor beavatkozik az állam, annak szakértői kötelező adókkal tesznek szert a bevételükre. Nem teszteli a piac, hogy mekkora sikerrel adnak tanácsot az embereknek valódi érdekeikről. Az egyetlen megkövetelt képességük arra irányul, hogy megszerezzék az állam kényszerítő gépezetének politikai támogatását.

Tehát a magánúton felfogadott szakemberek tanácsadó képességükhöz mérten fognak boldogulni, míg az állami szakemberek sikere attól függ, mennyire jól értenek politikai szívességek bezsebeléséhez. Továbbá az állami szakember egyáltalán nem lesz erényesebb, mint a magán; egyedül abban jobb, hogy szert tegyen a hatalomgyakorlók támogatására. A kettő közötti kritikus különbség az, hogy a magánúton felbérelt szakembert minden pénzügyi ösztönző arra készteti, hogy törődjön a klienseivel vagy a pácienseivel és a legjobbját nyújtsa nekik. Az állami szakembernek viszont nincsenek ilyen ösztönzői; ő így is, úgy is megkapja a fizetését. Így az egyéni fogyasztó jobban fog járni a szabadpiacon.

Remélem ez az esszé segített félresöpörni a mítoszok és a téveszmék törmelékét a libertarianizmusról. A konzervatívokat és mindenkit illedelmesen emlékeztetni kell arra, hogy a libertáriusok nem hiszik azt, hogy mindenki jó, vagy mindenki mindentudó szakember a saját érdekeit tekintve, netán minden egyén izolált, hermetikusan elzárt atom. A libertáriusok nem szükségszerűen szabadosok vagy hedonisták, sem szükségszerűen ateisták; valamint a libertáriusok kiemelt fontosságot tulajdonítanak az erkölcsi elveknek. Fedezzük tehát fel a libertarianizmust úgy, amilyen valójában, mítoszok és legendák nélkül. Tekintsünk tisztán a szabadságra, félelem és elfogultság nélkül. Biztosra veszem, hogy ennek fényében a libertarianizmus követőinek száma jelentősen gyarapodna.

A teljes ellenzéktől a kormányig, mindenki a kommunizmust csomagolja újra

A magyar közéletben igazából senki sem elég kritikus a baloldallal. TGM, Pogátsa, Botka vagy Schiffer baloldali paradigmái remekül megférnek a Fidesz államosításai mellett. A parlamentben jobboldali mozgalom nincs is. Bár néha úgy tűnhet, hogy az egymásnak üzengető karakterek politikai csatái egy áthidalhatatlan szakadék felett játszódnának, mégis a jelenlegi kormány csak konzerválója annak a szocialista nagy államnak, amit előtte évtizedekig nyögtünk. A gyakorlatban mind ők, mind az ellenzékük a baloldal alapvetéseit követik, vagy hangoztatják. Piacgazdaság a Monarchia óta nem tudott a maga szabadságában kiteljesedni Magyarországon, a mindenkori kormányaink egyöntetűen antikapitalisták voltak, és ezen soha nem is akartak változtatni. Bármit árultunk, birtokoltunk vagy fogyasztottunk, azt nem tehettük meg sosem az állam jóváhagyása, adója és szabályai nélkül.

A magyar közélet teljesen érzéketlen arra, hogy épp a szabad piac a felemelkedés kulcsa. Elmegy a fülük mellett az a tény, hogy 1990 óta végbement piacos fordulat hatására világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és/vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja; az adók mértéke negatívan korrelál a reál GDP növekedésének mértékével.

Milyen “piacgazdaságot” is csináltunk?

Így, bár a Rendszerváltás célja az volt, hogy a tervgazdaság helyébe a piacgazdaság nyomuljon, a kommunista gátak számos helyen máig makacsul kitartanak, aminek csak egyik tünete a gigantikus állami korrupció. Beszélhetünk-e ott piacgazdaságról, ahol 60 különböző adónemen keresztül a teljes bevételünk 51%-át eltulajdonítja az állam? Lehetünk vállalkozók vagy munkavállalók, a folyamat végén az értékek fele az állam kezébe kerül, ami aztán beleegyezésünkkel nem törődve vallásokat, sportklubokat és közmédiát tart fenn. Ha nem vagyunk egy vallásnak sem tagjai, nem szurkolunk egyetlen sportklubnak sem, és köztévét sem nézünk, akkor is fizetnünk kell mindegyikért. Felejtsük el, hogy szabadon választhatnánk közöttük!

Hasonlóképpen; mennyi lehetőségünk marad így beleszólni abba, hogy melyik egészségbiztosítást és oktatási intézményt válasszuk? Az állam utasítására kötelezően fizetünk az orvosoknak és tanároknak anélkül, hogy bármilyen piaci verseny lett volna köztük. A megelégedettség hiánya pedig nem lehet ok a szolgáltatásaik lemondására. Nem mi választjuk őket, hanem a rendszer, így ők is kénytelenek azzal beérni, amit a rendszer felajánl nekik, vagy vállalhatnak másodállást, még a napi 8 órás munka után. A tervutasításnak ugyancsak része a kötelező tananyag és az is, hogy milyen eszköz és módszer álljon az orvosok és tanárok rendelkezésére.

De abból sincs menekvés, ha nem kérünk az állami nyugdíjból. És ez sosem volt máshogy. Bizony, a látszat-magánnyugdíjpénztárak idejében sem! Mikor az Fidesz-kormány felszámolta őket, azok, azelőtt is csak szimulációi voltak a piacnak, hiszen kötelező volt betéteik 75%-át államkötvényekben tartaniuk. Mindemellett még csak kísérlet sem volt arra, hogy ne központilag döntsék el a nyugdíjkorhatárt, hanem a polgárra bízzák.

Az állam ezen felül mindenütt ott van, beszivárog a piac legkisebb csatornáiba is és eldugítja azokat. Állami koncesszió a szerencsejáték és a dohány forgalmazása is. Az Agrárkamara sem tétlen, ha kontrollálni akarja a mezőgazdasági termékek piaci árát a fogyasztók kárára. 2019 nyarán például a Lidl-re pirított rá, amiért az túl olcsón árulta a dinnyéjét. Mindezzel tökéletes összhangban van az is, hogy az állam szabályozza milyen feltételekkel, mely napokon, hány órát és mely bérsáv alatt ne lehessen munkát vállalni. Ennek a következménye pedig tetten érhető a munkanélküliségben, a kisvállalatok piactorzító trükközéseiben és a fekete munka arányában is, mely utóbbi az állam büntetőtörvényei miatt sosem kerülhet a jog védőszárnyai alá, kiszolgáltatva ezzel a munkavállalókat a munkaadóknak. Mindemellett bőven jut adóforintjainkból arra is, hogy alanyi jogon segélyekkel demotiváljanak egyes társadalmi csoportokat a munkamegosztásban való részvételre.

Ahol csak államelvű politikusok közül választhatunk

Bár az, hogy mit és hogyan tegyünk piaci szolgáltatássá, számtalan vitára adhatna okot, valós törésvonalat húzva a baloldali, államelvű politika és a kapitalizmus közé; az összes ezt firtató kérdés elvész a hajnali ködben, hiszen politikusaink egytől-egyig baloldaliak. Például közelében sem vagyunk annak, hogy arról vitatkozzunk, mennyire súlyos probléma az állami valutarendszer – pedig olyan közgazdászok is kifogásolták, mint Hayek. A nemzeti valuta pénznyomtatási monopóliuma ugyanis meghatározza, hogy a pénzünk és a választott hitelintézetünk csak olyan lehet, amire az állam előzetesen rábólintott. Mondanunk sem kell, hogy ezáltal a bankok valamennyien egy állami koncesszió “védelme” alatt bújnak ki a szabad piaci törvények alól. Így lehetséges az, hogy hitelkockázataikat úgy hamisíthatják, kozmetikázhatják, hogy a piac ne tudjon megfelelő rugalmassággal reagálni. Emlékezetes, hogy a 2007/2009-es gazdasági világválság kirobbanása mögött épp a Dollárban denominált, hitelből fújt ingatlanpiaci lufi állt. Ez, egy saját valutát kibocsátását lehetővé tevő, szabad bankrendszerben a Dollár leértékeléséhez vezetett volna, mielőtt a bizalomvesztés lecsapódhatott volna a hitelpiacon globális katasztrófát előidézve. Ráadásul egyes elemzések arról számolnak be, hogy mindez hamarosan még egyszer meg fog ismétlődni. Mivel pedig a szabad bankrendszer kérdése továbbra sincs napirenden, így a folyamatok újra magukkal fogják rántani a globális hitelpiacot.

Azok a trendek, amik globálisan is veszélyeztetik a szabad piacot, itthon még erősebbek. Hatalmas vélemény-kontraszelekció uralja a hazai közéletet, ahol a karakter-orientált problémák gyorsan partvonalra szorítják a joggal felmerülő szocialista, államelvű rendszer kritikáját. A tömegek pedig tényleg elhiszik, hogy Orbán, vagy Gyurcsány leváltása önmagában bármilyen problémát is megold. Az kétségtelen, hogy szaftosabbak a Zuglóban, vagy a Parlamentben történt incidensek, de min változtat az, ha egy-egy politikai botrány után az egyik elvtársat a másikra cseréljük? Ha az egyik antikapitalistát a másik váltja? Mintha a piaci csere és az állami kényszer közti dichotómia nem is létezne, csak az számítana, hogy ki vezeti országot. Mintha magától értetődő lenne, hogy az államnak joga van ekkora mértékű adókat beszedni, és joga van beleszólni az árakba vagy két fél közötti munkaszerződésbe. Mintha az állami bürokraták feladata lenne eldönteni, hogy a gyerek mit és hogyan tanulhat, felülbírálva a szülő és a gyerek igényeit. A teljes újságírást és médiát átjárja az állami kényszer elfogadása. Mi jön elénk a címlapokon? Az, hogy melyik államelvű politikus, melyik államelvű politikust váltaná le, ha egyszer a húsosfazék közelébe juthatna. Nem próbáltunk még ki eleget.

Ahol beletörődünk, hogy a Nagy Testvér majd mindent leoszt

Persze a médiát zavarja sok minden felszíni jelenség, ami az antikapitalizmusból fakad; a közbeszerzések és az állami korrupciók, de a mögöttes ok csak halványan szűrődik át a köztudatba. Akik már jómódúak, azoknak nem érdeke az állam elhatalmasodása ellen fellépni, és nem is érzik a többség szegénységét a bőrükön. Mélyen beágyazódtak a piacot megkerülő vagyonszerzési mechanizmusokba. Nekik az a kényelmes, hogyha van egy nagy állam, ami ezeket az erőforrásokat továbbra is biztosítja. Így a piaci szabadság kérdése sem éri el az ingerküszöbüket. A többség pedig belenyugszik az alacsony bérekbe, a versenyképesség-, a kereskedelem- és a fogyasztás korlátozásába. A kádárizmus pelenkázó rendszere már rég berendezte a garnitúrát az uram-bátyám rendszerébe. Itt nincs helye a szabad piacnak. Tűrni kell a felső kényszert, tűrni kell az állam mindenható szerepét, ami még a magántulajdona felett is áll. A Nagy Testvér majd úgyis elosztja az értékeket, minek is bajlódjunk mi az értékek előállításának és piaci cseréjének kockázatával?

Ennek megfelelően a közéletben az ellentétek leginkább csak abban mérhetőek, hogy ki-ki máshogy képzeli el a piac akadályoztatását. Eredményüket tekintve azonban semmi lényegi különbséget nem hordoznak. Ha ugyanis korlátozva van a magántulajdonhoz és annak cseréjéhez való jog, vagy a két személy közötti munka megállapodás lehetősége, akkor teljesen mindegy, hogy milyen alapvetések miatt történik az, ami történik. Teljesen mindegy, hogy miért lesz versenyképtelen a magyar gazdaság, ha az. Teljesen mindegy, hogy mi motiválja a piaci szolgáltatások állami szolgáltatásokkal való helyettesítését, hogyha az államit kényszerből kell finanszíroznunk, míg a piacit pedig nem. Svájc vagy Hong Kong laissez-faire kapitalizmusa tehát megmarad egy távoli álomnak.

A magyar rögvalóság a szocializmus és az “állam majd csodát művel” mítosz. Etatista politikusok játszóterének kellékei vagyunk, akik kialakítottak egy homokozót a piac megtűrése végett. Tetszettünk volna forradalmat csinálni inkább…

Forrás: Azonnali