Az állami szolgáltatások valójában lobbiérdekek

Talleyrand karrierje a Francia Forradalom előtt indult, mikor is Autun püspökévé avatták. Talleyrand azonban sosem akart pap lenni, inkább az opportunizmus vezérelte. Ez utóbbiban kiválóan is teljesített; függetlenül attól, hogy direktórium, császárság, vagy épp királyság volt az államforma, végig hivatalban maradt. A forradalom alatt az egyházi javak elkobzásával azonban megpecsetélte hírnevét. Így hát mikor felajánlotta szolgálatait a Direktóriumnak, az elnökkel, Paul Barrassal karöltve, a legtöbben egyetértettek abban, hogy vagy korrupt vagy korrupt és tolva. Harmadik opció nem volt. Úgy látszik azonban, ez a kritika akkor sem nyomott sokat a latba; Talleyrand ugyanis valahogy csak kiimádkozta a külügyminiszteri tárcát. Mikor értesült a kinevezésről, olyan boldog lett, hogy a rá jellemző önuralmát is sutba vágva barátai előtt fennhangon kijelentette: „Az állás a miénk! Most aztán vagyont kell szerezni, óriási vagyont!” És így is tett; elképesztő összegeket követelt  különböző diplomáciai partnereitől az ügyeik intézéséhez. Poroszországtól 300 000, Ausztriától, Spanyolországtól egymillió, Nápolytól félmillió aranyfrankot kapott különböző szerződések megkötése kapcsán. A korabeli sajtó összegzései szerint csak az első két év alatt, 1797 és 1799 között 13 650 000 frankot gyűjtött be azzal, hogy a francia nagyhatalom képviselőjeként sápot szedett azoknak az ügyleteknek a kapcsán, amelyeket úgyis el kellett intézni. Ezután egy percig sem állt le a közvagyon magánvagyonná alakításának mesterségében. Ezen az sem változtatott, amikor épp valamilyen rendszerváltás következett be az országban.

Mintha csak korunk politikusairól olvasnánk. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Talleyrand összes, adófizetőktől szerzett pénze csak halvány folt ahhoz a mértékű korrupcióhoz, amit ma az államszervezetek törvényei és közbeszerzései lehetővé tesznek. Az Világgazdasági Fórum 2018-as jelentése szerint évente a teljes, globális korrupció mértéke eléri a 2600 milliárd Dollárt. Ez az összeg az Amazont megalapító és ezzel a világ hivatalosan leggazdagabb emberévé előlépő Jeff Bezos 2020-as évek elején mért vagyonának közel hússzorosa. 

De van egy másik, sokkal lényegesebb különbség is Bezos és a szupergazdagok vagyona, valamint a korrupcióval szerzett vagyonok között a társadalomra gyakorolt hatását tekintve.

Ehhez előbb azonban tisztázzuk, hogy mi is tulajdonképpen korrupció funkciója. A korrupció nem lenne ennyire stabilan része a központi hatalomnak, hogyha nem lenne minden esetben valamilyen lobbiérdek, ami a hivatalban lévő fél hatalmi érdekeivel találkozik. A hatalom birtokosai úgy tudják hosszabb távon biztosítani a pozícióban való megmaradásukat, ha kiváltságos lehetőségeket osztanak meg olyanokkal, akik cserébe további hatalmat vásárolnak nekik. A kiváltságos lehetőség lehet egy közbeszerzés, de lehet egy törvény betartattatásának, beiktatásának, módosításának eszköze is vagy épp bennfentes kereskedés.

A lobbizó hasonlóan gondolkodik, mint a vele szerződésben álló központi hatalom, csak ő inkább a jelenlegi anyagi haszontól hajlandó megválni azért, hogy anyagi javainak megszerzését hosszabb távon is biztosíthassa. Lobbizás és korrupció azóta létezik, amióta az államszervezetek vezetői és a piaci szereplők felismerték, hogy a hatalmi kiváltságokat a feudális tradíció mintájára a piacra is rákényszeríthetik.

A lobbizó többnyire egy kedvező pozícióban lévő személy, aki a szerencséjét más balszerencséjének előidézésébe fekteti be. Rendszerint az állam karhatalmát és törvényhozó apparátusát használja fel arra, hogy az ő termékeit válasszák a versenytársa helyett. A legtöbb esetben ez szabadpiac valamilyen szintű korlátozásával jár.

Lobbizás terén a legmesszebb a United Fruits (UFC) jutott a 20. században, ami a vásárolt hatalom révén közép-amerika szerte banánköztársaságokat hozott létre. A mamutkonszern diktátoroknál kopogtatott be és rövidesen kizárólagos termeltetési és felvásárlási monopóliumokra tett szert. Mivel az érintett országok exportképes termékeinek közel 90%-át a banán tette ki, az értékesítés pedig a UFC kezében volt, az adott országok gazdasága gyakorlatilag az amerikai megavállalat függőségébe került. A UFC a saját érdekeit kizárólagos figyelemmel biztosította, saját használatára épített infrastruktúrát, végzett növénynemesítést, de a térséget gyakorlatilag saját gyarmataként kezelte, ahol csak azokkal az utalványokkal lehetett kifizetni a dolgozókat, amit ők bocsátottak ki, hogy aztán az ő termékeinek fogyasztóivá váljanak. Tulajdonképpen így Közép-Amerika nagy része egy monopol gazdaság részévé vált, ami teljesen ellehetetlenítette a versenytársak kialakulását. Különös módon az egész folyamatnak egy costaricai közbeszerzés kiírása ágyazott meg.

A lobbizó mindazonáltal semmilyen kényszer alatt nem áll. Szabadpiaci alapon a lobbira szánt pénzből egyébiránt növelhetné a versenyképességét más módon is; például a bérek emelésével – hogy megvehesse a legütőképesebb munkaerőt – a vállalkozása természeti erőforrásigényének csökkentésével, vagy épp költhetné a fogyasztókat jobban megszólító reklámokra is, akárcsak a minőségibb és tartósabb termékek innovációjára. Ehelyett inkább megkerüli a szabadpiacot; a profitját arra áldozza, hogy mind, az itt felsorolt előnyt se ő se versenytársa ne tudja megszerezni. A lobbira szánt tőke révén olyan törvények születhetnek, amelyek korlátozzák a piacra lépést, szabályozzák a kereskedelmi tevékenységeket, minőségi előírásokat és diszkriminatív adókat vetnek ki az egyes gazdasági szereplőkre. De a lobbizók számos egyéb előnyt is kiesdekelhetnek: az OpenTheBooks könyvvizsgálói kimutatták, hogy csak az USA-ban 2014 és 2017 között a Fortune 100 tagjai 2 milliárd Dollárt vertek el Capitóleumi lobbira, amiből aztán 3,2 milliárd szövetségi támogatáshoz juthattak. Természetesen ezeket a pénzeket az adófizetők állták, akik aztán ezért a pénzért dolgozhattak ezeknek a vállalatoknak. De a történetnek itt nincs vége; az említett cégek további 393 milliárd Dollárt is pedig beseperhettek közbeszerzés gyanánt. Vagyis a legnagyobb amerikai cégek átlagosan 1 Dollárnyi lobbira 200 Dollárnyi adófizetői pénzt zsebeltek be.

Persze vannak olyan esetek is, amikor a lobbizók csak törvények beiktatása ellen vetik be pénzbeli meggyőző készségüket. Ez történt Amerikában is, mikor a 70-es években a műanyag gyártók szövetségi szinten fúrták meg azokat a műanyag-mentesítő terveket, amelyek központilag akarták volna szabályozni a csomagolás módját. Mivel ez kétségtelenül munkahelyek millióit szüntette volna meg, így aztán a tervezetből nem is lett semmi. Bár annak valószínűleg több értelme lett volna, hogy a műanyag szennyezésnek kitett területeket magánkézbe adják, ez az opció fel sem merült.

Lobbizni azonban nem csak az USA-ban lehet – a világ legtöbb országában is van rá lehetőség. Az EU-ban például rendkívüli pusztítást végzett az agrárlobbi. Ahogyan az a környezettudósok és óceanológusok felméréseiből és mélyvízi felvételeiből kiderült, egy évtizednyi EU-s mezőgazdasági támogatás által fűtött folyamatos termelésnövekedés a Balti-tenger vízi élővilágának mintegy kétharmadát egyszerűen eltüntette: helyén halott tengerfenék maradt. Az adó-Eurókból felpumpált, nagy mennyiségű műtrágyának köszönhetően a vízbe került nitrátok és foszfor miatt ugyanis a vízi élővilág az összes főbb, lengyel folyóban rendkívüli mértékben elalgásodott, mivel a zöld algáknak vannak olyan fajtái, amelyek ilyen körülmények között is túlélnek, és amelyek a vegyszert is fel tudják venni. Ez pedig azzal a jelenséggel jár, amivel a gondozatlan akvárium esetében is találkozhatunk; az alga végül a tengerfenéken is oszlásnak indul, és a környezetéből felveszi a vízben található oxigén nagy részét, minden más tengeri és édesvízi életformát megfojtva ezzel. Kimutatható, hogy a drasztikus csökkenés nemcsak időben, hanem térben is egybeesett a rengeteg műtrágyát használó mezőgazdaság számára 1962-ben bevezetett közös piaci támogatásokkal. Például a mezőgazdasági műtrágyából származó nitráttal és foszforral leginkább szennyezett Lombardia, Veneto és Emilia-Romagna tartományok egyben az olasz agrártámogatások évtizedes, legnagyobb nyertesei is.

Úgy néz ki tehát, a lobbi vonzó opció a hatalmi pozícióban lévő fél és a velük szerződésben álló tőkés számára, mivel kis ráfordítással és alacsony kockázattal hatalmas előnyökhöz lehet vele jutni, számos esetben károkat is okoz a környezetben. A dolog másik oldala, hogy a lobbitevékenység hosszú távon folyamatosan rombolja a piaci versenyt; a nyertes lobbizónak nem kell annyit vesződnie a bosszantó versenytársak létével. Nem kell kifejezetten spórolnia a természeti erőforrásokkal, nem kell aggódni az alacsony bérek okozta felmondások miatt és még a minőségi mutatók romlása, valamint az innováció hiánya sem okozhat fejfájást. A lobbizó gondtalanul szállhat ringbe a munkaerőpiac és a fogyasztók elvárásainak nyűgével. Mindezt ugyanis a politikusok megvásárolt hűségén keresztül érvényesülő állami szerepvállalás önmagában biztosítja.

A lobbival azért nehéz szembeszállni, mert ahogyan a korrupció hozzájárul a hatalom fenntartásához és növeléséhez, úgy a lobbi pedig a hosszútávú piaci előnyökhöz juttat. Az, aki nem él a korrupció, vagy a lobbi eszközével, lényegében kapcsolatokról mond le. Így csak saját magára számíthat, hogy továbbra is nyeregben maradjon. Ez viszont lényegesen rontja az esélyeit azokkal szemben, akik megpróbálkoznak a háttér munkákkal.

Ezen a ponton vissza is térhetünk arra, hogy az évi 2600 milliárd Dolláros korrupció és szupergazdagok vagyona között mi is a különbség. Mivel a legtöbb szupergazdag közvetve, vagy közvetlenül kiveszi a szerepét a lobbizásban, ezért sajnos nehéz elválasztani a kettőt. De azért mégis van egy lényeges különbség. A szupergazdagok nem ülnek a pénzen, mert nem is igazán az van nekik, a vagyonuk nagy része a fogyasztók elégedettségét mérő szolgáltatás részvénye, amit épp a fogyasztók vásárlásai becsülnek akkora mértékűre. Ezzel szemben a korrupció elsődlegesen pénzben jelenik meg, aminek az a fő funkciója, hogy csereeszköz. Akkor tudja hitelesen kifejezni az áruk és szolgáltatások közti csereértékét, hogyha ezek a cserék tényleges is visszakövethetők. Világos, hogy nem rukkolhat elő senki sem azzal, hogy mit ad isten; a minap takarítás közben talált 20 millió Dollárt a fotel alatt. A korrupció útján szerzett pénz azonban nyilvánvalóan nem cserefolyamat jogi értelemben; nem más ugyanis, mint az állami, vagy egyéb központi hatalom áruvá tétele, kiosztása anyagi javakért cserébe. Ahhoz, hogy az így szerzett pénz visszakerüljön a piacgazdaságba, cserefolyamatokat kell vele szimulálnia. Ezt teszik lehetővé a pénzmosás különböző praktikái, amik közül az egyik leghírhedtebb napvilágot látott eset, a Danske Bank egy észt bankfiókjában játszódott 2007 és 2015 között. Összesen 230 milliárd Dollárt mostak tisztára.

Igazából tehát csak könyveléstechnikai kérdés, de valójában, mikor ezek a pénzmosással zajló vásárlási szimulációk megtörténnek, akkor olyan, mintha az egyszeri fogyasztó Joe bácsikat és Emma néniket kötelezték volna egy bizonyos szolgáltatás megvételére. Tulajdonképpen ugyanis az adófizetők pénze jelenik meg ezekben az ügyletekben. Míg tehát a szupergazdagokra igaz, hogy jelentősen hozzájárulnak a fogyasztók megelégedettségéhez is, addig a korrupt vezetők lényegében pusztán csak ellopják mások pénzét.

Van azonban még valami, ami rendkívül kedvez a lobbizásnak és a korrupciónak, de teljesen általános részét képezi a társadalomnak.

Egy anekdota szerint egyszer egy úriember besétált egy cirkuszi elefántoknak kialakított táborba, és feltűnt neki, hogy nem ketrecekben tartják az állatokat. Minden, ami visszatartotta őket a tábor elhagyásától, egy kis kötéldarabnak volt köszönhető, amelyet az egyik lábukhoz kötöttek. Amint emberünk az elefántokra nézett, zavarba jött, hiszen az állatoknak semmekkora erőfeszítést nem jelentett volna elszakítani a kötelet és odébb állni. Bármikor megtehették volna, de ehelyett egyáltalán nem próbálták meg. Kíváncsi volt, ezért megkérdezte az idomárt, mire ezt a választ kapta:

„A kötéllel akkor találkoznak elsőnek, amikor még nagyon fiatalok és sokkal kisebbek, így akárhogyan próbálkoznak vele, képtelenek elszakítani. Mikor felcseperednek, már arra lesznek kondicionálva, hogy a kötéllel nem lehet megbirkózni. Továbbra is azt hiszik, hogy a kötél elszakíthatatlan.”

Ehhez hasonló kondicionálás magyarázhatja meg azt az ambivalenciát is, ahogyan sokan a koncesszióvá lobbizott állami szolgáltatások nagy részéhez viszonyulnak a demokráciákban. Jóllehet a forgatókönyvek rendszerint kimerülnek az állami szolgáltatások restaurálása körüli vitákban és fel sem merül, azok megszüntetése.

Az állami szolgáltatásoknak minden eszközük megvan, ami egy egyeduralkodóvá kilobbizott cégnek. A különbség az, hogy a finanszírozásuk nem lehet opcionális, és ennek végérvényességét pont olyan lankadatlanul hiszik sokan, mint a kötél elszakíthatatlanságát a cirkuszban felnőtt elefántok. Bár a mellettük kardoskodó lobbiérdekek úgy deklarálják őket, mintha ingyenesek lennének, valójában azon a félen kívül, aki az “ingyenes” állami szolgáltatásban részesül, van egy lobbizó fél aki, az “ingyenes” állami szolgáltatást biztosítja, miközben az egész folyamatért egy olyan harmadik szereplő felel, aki mindezt kényszerből, az adóztatása révén biztosítja. Ezt persze a gyakorlatban lehet olyan ügyesen is csinálni, hogy az, aki aki az “ingyenes” állami szolgáltatásban részesül, egyúttal az a bizonyos kényszerített harmadik fél, aki adójával ezt meg is fizeti.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a szocializmus eredeti célja az volt, hogy a kedvezményezett és a kényszerített szereplő ténylegesen is két külön vagyoni helyzetben lévő legyen. Ez a társadalommérnöki szempont emeli ki az állami szolgáltatásokat a hagyományos lobbi tevékenységek közül. Az elv többé-kevésbé meg is valósult a Skandináv államokban egészen az 1990-es évek elejéig, ma már azonban egyre inkább kifelé táncolnak ők is a rendszerből az adóoptimalizálást lehetővé tevő és adócsökkentő intézkedésekkel. Mivel azonban az elefántok is kapnak élelmet az idomártól, joggal merül fel a kérdés, hogy annak ellenére, hogy lobbi erők tartják fenn az állami szolgáltatásokat, származhat-e belőlük előnye a társadalomnak?

A szocializmus alapvetése, hogy állami szolgáltatásokra azért van szükség, mert ezek testesíthetik meg a szolidaritást. A szolidaritásra természetes igényünk van, akárcsak a legtöbb állatfajnak, amelyek csordába verődve a gyengék, öregek és betegek védelmére állítják a fiatal, erős tagjaikat. A szolidaritás azonban sokkal mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. Még a fáknak is kooperatívan és közteherviseléssel könnyebb a túlélés, mint magányosan. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva a szélnek-viharnak. Együttesen ellenben sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőséges hőingást, nagy mennyiségben tárolja a vizet és illatanyagokkal vagy a gyökereken keresztüli elektromos jelekkel kommunikációs csatornát biztosít egymásnak a kártevők ellen. Az adott fa faj populációját tehát egy erdő keretében meg kell őrizni. Ezért aztán a beteg egyedeket is ellátják cukkoral gombafonalakon vagy közvetlen gyökérösszenövések által. Számos egyed azután is életben marad, hogy törzse nagy részét már elvesztette.

A közösség ápolása iránti igény a legelemibb evolúciós mechanizmusok egyike. Éppen ezért, ha csakugyan fontos valakinek a szolidaritás, akkor nem kell kényszeríteni. Ellenkező esetben pedig a kényszert a kényszerített harmadik fél számára nem kell megindokolni, annak ugyanis pont az a lényege, hogy teljesen mindegy, hogy kinek mi van prioritáson, a kényszerített harmadik félnek az utasítást végre kell hajtania  ha tetszik, ha nem. Indokolni akkor szoktunk egy cselekedetet, ha célunk a prioritási sorrend megváltoztatása. Itt tehát nem ez van. Az állami szolgáltatások mögötti lobbiérdekeknek célja kizárólag a demokratikus többség megszerzése, nem pedig az adófizetésre kényszerítettek meggyőzése a szolidaritásról.

Látni kell azonban, hogy ezek a szolgáltatások tőkefeléléshez vezetnek és politikai érdekektől való függésbe taszítják a társadalmat. Tegyük fel, hogy egy három személyből álló demokráciában Alfonznak két háza van, Bélának és Cecilnek pedig közösen van egy. Béla és Cecil azonban nem jön ki jól egymással, a másik ajkán csüngő szerelem már elmúlt, inkább külön élnének. Ha az utóbbiak a demokratikus többség jogán elvehetnék Alfonz egyik házát, akkor egy olyan társadalomban, ami erre a rendszerre épül, ki akarna egyáltalán résztvenni a munkamegosztásban azzal a céllal, hogy házat építsen, ha a megfelelő demokratikus többséghez csatlakozva ezt úgyis megkaphatja, ha pedig megépíti, akkor úgyis elveszik tőle? A demokráciának ezért lavíroznia kell aközött, hogy mely szolgáltatásokat oktrojáljon a társadalomra és melyeket hagyjon meg a piac számára. Ha az ingatlanok nem lehetnének magántulajdonban, akkor építésük pont olyan tervutasítást követne, mint az állami sportklubok, közmédia, útépítés, nyugdíj- és egészségbiztosítás, színházak, pártok, vallások, amelyek jelenleg is számos országban befizetési kvóta alapján – vagyis adókkal  – vannak finanszírozva. Csakhogy a tervutasítás rugalmatlansága miatt díjaik és erőforrásigényük a szegmensen belüli verseny nélkül vannak meghatározva akárcsak a módszereik és eszközeik. Képzeljük el, hogy ez hova vezetne, ha csak egyetlen divatmárka lehetne egy országban. Ekkor is elő lehetne hozakodni azzal, hogy márpedig szolidáris alapon mindannyiunk érdekében áll annak állami koncesszió alatt tartása. Egészen pontosan azok érdekében, akik még az egymással versenyző forgalmazó ruhamárkák kelméit sem tudnák megvenni a verseny által leszorított árértéken, hiszen nem vesznek részt a munkamegosztásban. Ezen a ponton a legtöbb ember számára már átütne a szolidaritásból származó érv hibája; mi ugyanis a garancia arra, hogy a nadrág minőségi lesz-e, elegendő lesz-e, megfelelő árat fizetünk-e érte? Vagy lesz-e közte lábra simuló, a fenék formáját kiemelő, esetleg rapper alsó, vagy sportos hatású? Netán kötelező lesz mindenkinek az állam által előírt kódex szerint öltözködnie? Jól ismerősek ezek a buktatók a tervgazdaság társadalmi kísérlete óta.

Ugyanez igaz minden állami szolgáltatásra is. Vagy elégedettek a polgárok velük, vagy nem; ez többnyire nem befolyásolja azt, hogy mit fizessenek értük. Legalábbis az a spontán keresleti igény, amit Hayek fedezett fel a piac természetének leírásában – nem tud az ezen szolgáltatások kivitelezését előíró tervekben érvényre jutni. Így a szolgáltatásaik sem lesznek minőségiek és számos esetben még a keresletet sem tudják megfelelően kiszolgálni bukva ezzel a szolidaritásból jött érvet. Az állami szolgáltatásokért lobbizók azonban nem engedhetik meg, hogy ilyen apróságok miatt szó érje a ház elejét. Szószólóik a problémákat részint arra vezetik vissza, hogy tulajdonképpen forráshiányban szenvednek és nincs pénz a korszerű eszközök beszerzésére, részint pedig arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy csak a bürokraták erkölcsi és szakmai érdemei nem megfelelőek. Ez pedig tovább erodálja a folyamatot; a forráshiány sosem szűnik meg, hiszen épp az biztosítja, hogy még tovább emeljék a szolgáltatásaik árát. A pénzszórás eszmei és erkölcsi határai lebomlanak.

Számos esetben azonban még a szolidaritás esélye sem merül fel, mert egyszerűen a társadalom jelentős része nem tart igényt ezekre a szolgáltatásokra. Ilyenek például az állami futballklubok, vagy színtársulatok, közmédia, vagy az útépítés. Az ingyenes utak használatából származó előnyöket leginkább a kiterjedt logisztikai és ügyfélhálózattal rendelkező multinacionális vállalatok élvezik, akik nap mint nap, óriási forgalmat bonyolítanak le rajtuk. Minél nagyobb egy vállalat, közvetve annál több ilyen támogatásban részesül, hiszen a földrajzi kiterjedéssel arányosan növekvő számú beszállítói szerződésekkel egységnyi költségre több ingyenes úthasználati előnyhöz jut. Azaz a lobbizással szerzett kiváltságoktól függetlenül az állam serényen fáradozik azon, hogy adókból épült utakkal szubvencionálja a nagyvállalatok kereskedelmét, akik így előnytelen pozíciókhoz jutnak a kisvállalatok rovására.

Ne felejtsük el megemlíteni a paternalista szolgáltatásokat sem. Ezek olyan szolgáltatások, amelyek nemcsak, hogy kötelezően vannak finanszírozva, hanem az állam még kötelezővé is teszi a használatukat. Ilyen például a közoktatás, az adóbevallás, a közúti jelzéseket ábrázoló táblák vagy a védőoltások.

Mind a paternalista, mind a tervutasításos szolgáltatásokra tehát igaz, hogy minőségük nincs garantálva a fogyasztók preferenciái által, és ezért valamennyien bürokratikussá, rugalmatlanná, innovációt nélkülözővé vagy feleslegessé válnak. Ezek vannak a mérleg egyik oldalán. Csakhogy a mérlegnek két oldala van, mégha ez nem is tudatosul a legtöbb emberben. A valóság az, hogy ezen szolgáltatásokért jelentős árat fizetünk. Nem megfelelő emberek kerülnek, nem megfelelő eszközökkel, nem megfelelő fizetésért, nem megfelelő szolgáltatások vezető pozícióiba. Mindezt az erőforrást számos egyéb szempont alapján is felhasználhattuk volna a munkamegosztás folyamatában, ahol a munkamegosztás résztvevői versenyeznek egymással. Így hosszú távon csakugyan feléljük azt a tőkét, ami a piaci lehetőségeket lett volna hivatott megteremteni. 

A teljes ellenzéktől a kormányig, mindenki a kommunizmust csomagolja újra

A magyar közéletben igazából senki sem elég kritikus a baloldallal. TGM, Pogátsa, Botka vagy Schiffer baloldali paradigmái remekül megférnek a Fidesz államosításai mellett. A parlamentben jobboldali mozgalom nincs is. Bár néha úgy tűnhet, hogy az egymásnak üzengető karakterek politikai csatái egy áthidalhatatlan szakadék felett játszódnának, mégis a jelenlegi kormány csak konzerválója annak a szocialista nagy államnak, amit előtte évtizedekig nyögtünk. A gyakorlatban mind ők, mind az ellenzékük a baloldal alapvetéseit követik, vagy hangoztatják. Piacgazdaság a Monarchia óta nem tudott a maga szabadságában kiteljesedni Magyarországon, a mindenkori kormányaink egyöntetűen antikapitalisták voltak, és ezen soha nem is akartak változtatni. Bármit árultunk, birtokoltunk vagy fogyasztottunk, azt nem tehettük meg sosem az állam jóváhagyása, adója és szabályai nélkül.

A magyar közélet teljesen érzéketlen arra, hogy épp a szabad piac a felemelkedés kulcsa. Elmegy a fülük mellett az a tény, hogy 1990 óta végbement piacos fordulat hatására világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és/vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja; az adók mértéke negatívan korrelál a reál GDP növekedésének mértékével.

Milyen “piacgazdaságot” is csináltunk?

Így, bár a Rendszerváltás célja az volt, hogy a tervgazdaság helyébe a piacgazdaság nyomuljon, a kommunista gátak számos helyen máig makacsul kitartanak, aminek csak egyik tünete a gigantikus állami korrupció. Beszélhetünk-e ott piacgazdaságról, ahol 60 különböző adónemen keresztül a teljes bevételünk 51%-át eltulajdonítja az állam? Lehetünk vállalkozók vagy munkavállalók, a folyamat végén az értékek fele az állam kezébe kerül, ami aztán beleegyezésünkkel nem törődve vallásokat, sportklubokat és közmédiát tart fenn. Ha nem vagyunk egy vallásnak sem tagjai, nem szurkolunk egyetlen sportklubnak sem, és köztévét sem nézünk, akkor is fizetnünk kell mindegyikért. Felejtsük el, hogy szabadon választhatnánk közöttük!

Hasonlóképpen; mennyi lehetőségünk marad így beleszólni abba, hogy melyik egészségbiztosítást és oktatási intézményt válasszuk? Az állam utasítására kötelezően fizetünk az orvosoknak és tanároknak anélkül, hogy bármilyen piaci verseny lett volna köztük. A megelégedettség hiánya pedig nem lehet ok a szolgáltatásaik lemondására. Nem mi választjuk őket, hanem a rendszer, így ők is kénytelenek azzal beérni, amit a rendszer felajánl nekik, vagy vállalhatnak másodállást, még a napi 8 órás munka után. A tervutasításnak ugyancsak része a kötelező tananyag és az is, hogy milyen eszköz és módszer álljon az orvosok és tanárok rendelkezésére.

De abból sincs menekvés, ha nem kérünk az állami nyugdíjból. És ez sosem volt máshogy. Bizony, a látszat-magánnyugdíjpénztárak idejében sem! Mikor az Fidesz-kormány felszámolta őket, azok, azelőtt is csak szimulációi voltak a piacnak, hiszen kötelező volt betéteik 75%-át államkötvényekben tartaniuk. Mindemellett még csak kísérlet sem volt arra, hogy ne központilag döntsék el a nyugdíjkorhatárt, hanem a polgárra bízzák.

Az állam ezen felül mindenütt ott van, beszivárog a piac legkisebb csatornáiba is és eldugítja azokat. Állami koncesszió a szerencsejáték és a dohány forgalmazása is. Az Agrárkamara sem tétlen, ha kontrollálni akarja a mezőgazdasági termékek piaci árát a fogyasztók kárára. 2019 nyarán például a Lidl-re pirított rá, amiért az túl olcsón árulta a dinnyéjét. Mindezzel tökéletes összhangban van az is, hogy az állam szabályozza milyen feltételekkel, mely napokon, hány órát és mely bérsáv alatt ne lehessen munkát vállalni. Ennek a következménye pedig tetten érhető a munkanélküliségben, a kisvállalatok piactorzító trükközéseiben és a fekete munka arányában is, mely utóbbi az állam büntetőtörvényei miatt sosem kerülhet a jog védőszárnyai alá, kiszolgáltatva ezzel a munkavállalókat a munkaadóknak. Mindemellett bőven jut adóforintjainkból arra is, hogy alanyi jogon segélyekkel demotiváljanak egyes társadalmi csoportokat a munkamegosztásban való részvételre.

Ahol csak államelvű politikusok közül választhatunk

Bár az, hogy mit és hogyan tegyünk piaci szolgáltatássá, számtalan vitára adhatna okot, valós törésvonalat húzva a baloldali, államelvű politika és a kapitalizmus közé; az összes ezt firtató kérdés elvész a hajnali ködben, hiszen politikusaink egytől-egyig baloldaliak. Például közelében sem vagyunk annak, hogy arról vitatkozzunk, mennyire súlyos probléma az állami valutarendszer – pedig olyan közgazdászok is kifogásolták, mint Hayek. A nemzeti valuta pénznyomtatási monopóliuma ugyanis meghatározza, hogy a pénzünk és a választott hitelintézetünk csak olyan lehet, amire az állam előzetesen rábólintott. Mondanunk sem kell, hogy ezáltal a bankok valamennyien egy állami koncesszió “védelme” alatt bújnak ki a szabad piaci törvények alól. Így lehetséges az, hogy hitelkockázataikat úgy hamisíthatják, kozmetikázhatják, hogy a piac ne tudjon megfelelő rugalmassággal reagálni. Emlékezetes, hogy a 2007/2009-es gazdasági világválság kirobbanása mögött épp a Dollárban denominált, hitelből fújt ingatlanpiaci lufi állt. Ez, egy saját valutát kibocsátását lehetővé tevő, szabad bankrendszerben a Dollár leértékeléséhez vezetett volna, mielőtt a bizalomvesztés lecsapódhatott volna a hitelpiacon globális katasztrófát előidézve. Ráadásul egyes elemzések arról számolnak be, hogy mindez hamarosan még egyszer meg fog ismétlődni. Mivel pedig a szabad bankrendszer kérdése továbbra sincs napirenden, így a folyamatok újra magukkal fogják rántani a globális hitelpiacot.

Azok a trendek, amik globálisan is veszélyeztetik a szabad piacot, itthon még erősebbek. Hatalmas vélemény-kontraszelekció uralja a hazai közéletet, ahol a karakter-orientált problémák gyorsan partvonalra szorítják a joggal felmerülő szocialista, államelvű rendszer kritikáját. A tömegek pedig tényleg elhiszik, hogy Orbán, vagy Gyurcsány leváltása önmagában bármilyen problémát is megold. Az kétségtelen, hogy szaftosabbak a Zuglóban, vagy a Parlamentben történt incidensek, de min változtat az, ha egy-egy politikai botrány után az egyik elvtársat a másikra cseréljük? Ha az egyik antikapitalistát a másik váltja? Mintha a piaci csere és az állami kényszer közti dichotómia nem is létezne, csak az számítana, hogy ki vezeti országot. Mintha magától értetődő lenne, hogy az államnak joga van ekkora mértékű adókat beszedni, és joga van beleszólni az árakba vagy két fél közötti munkaszerződésbe. Mintha az állami bürokraták feladata lenne eldönteni, hogy a gyerek mit és hogyan tanulhat, felülbírálva a szülő és a gyerek igényeit. A teljes újságírást és médiát átjárja az állami kényszer elfogadása. Mi jön elénk a címlapokon? Az, hogy melyik államelvű politikus, melyik államelvű politikust váltaná le, ha egyszer a húsosfazék közelébe juthatna. Nem próbáltunk még ki eleget.

Ahol beletörődünk, hogy a Nagy Testvér majd mindent leoszt

Persze a médiát zavarja sok minden felszíni jelenség, ami az antikapitalizmusból fakad; a közbeszerzések és az állami korrupciók, de a mögöttes ok csak halványan szűrődik át a köztudatba. Akik már jómódúak, azoknak nem érdeke az állam elhatalmasodása ellen fellépni, és nem is érzik a többség szegénységét a bőrükön. Mélyen beágyazódtak a piacot megkerülő vagyonszerzési mechanizmusokba. Nekik az a kényelmes, hogyha van egy nagy állam, ami ezeket az erőforrásokat továbbra is biztosítja. Így a piaci szabadság kérdése sem éri el az ingerküszöbüket. A többség pedig belenyugszik az alacsony bérekbe, a versenyképesség-, a kereskedelem- és a fogyasztás korlátozásába. A kádárizmus pelenkázó rendszere már rég berendezte a garnitúrát az uram-bátyám rendszerébe. Itt nincs helye a szabad piacnak. Tűrni kell a felső kényszert, tűrni kell az állam mindenható szerepét, ami még a magántulajdona felett is áll. A Nagy Testvér majd úgyis elosztja az értékeket, minek is bajlódjunk mi az értékek előállításának és piaci cseréjének kockázatával?

Ennek megfelelően a közéletben az ellentétek leginkább csak abban mérhetőek, hogy ki-ki máshogy képzeli el a piac akadályoztatását. Eredményüket tekintve azonban semmi lényegi különbséget nem hordoznak. Ha ugyanis korlátozva van a magántulajdonhoz és annak cseréjéhez való jog, vagy a két személy közötti munka megállapodás lehetősége, akkor teljesen mindegy, hogy milyen alapvetések miatt történik az, ami történik. Teljesen mindegy, hogy miért lesz versenyképtelen a magyar gazdaság, ha az. Teljesen mindegy, hogy mi motiválja a piaci szolgáltatások állami szolgáltatásokkal való helyettesítését, hogyha az államit kényszerből kell finanszíroznunk, míg a piacit pedig nem. Svájc vagy Hong Kong laissez-faire kapitalizmusa tehát megmarad egy távoli álomnak.

A magyar rögvalóság a szocializmus és az “állam majd csodát művel” mítosz. Etatista politikusok játszóterének kellékei vagyunk, akik kialakítottak egy homokozót a piac megtűrése végett. Tetszettünk volna forradalmat csinálni inkább…

Forrás: Azonnali

Balul sikerült kapitalizmuskritikák

Számos baloldali közgazdász rendíthetetlenül igyekszik bebizonyítani, hogy a piacot korlátozni és szabályozni kell. Utánajártunk, hogy milyen logikai hibák húzódnak meg emögött.

Teljesen értelmetlen a baloldaliak kapitalizmus-kritikája

Marx-tól és Keynes (1936)-től felvillanyozott baloldaliak görcsösen ragaszkodnak az államszervezetek kapitalizmust megregulázó formájához. Ehhez képest mellékes, hogy maguk az államok is piaci szereplőként tekintenek saját magukra; s érdekeik biztosítása végett nem vonakodnak a gazdasági szankcióktól és háborúktól sem.

Bár Marx kísérlete a Szovjetúnióval balul sült el, csakúgy, mint a Keynes-re épülő központosított gazdaság a 2007/08-as összeomlással, a kapitalizmus ellenségei újra összeszedték magukat, és kitornáztak egy népszerű bestsellert, a Piketty (2013)-at. Ebben Piketty amellett érvel, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem véletlen, hanem a kapitalista rendszer szerves sajátossága. Mennyire meglepődne, hogyha megtudná, hogy valójában a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem jelenti a szegénység növekedését – jóllehet, az globálisan épphogy csökken: 1990 és 2017 között 70%-kal.

A vagyoni egyenlőtlenség önmagában csak egy humbug. Egy hipotetikus, állandó kínálati mennyiségű és varianciájú piacon a reál értékek egyensúlya állandó. Ezért a határhaszon mindössze csak akkora lehet, mint amekkora a határveszteség más termékeken. Azaz, ha meg akarnál venni egy valamit, akkor cserébe egy pont ugyananyira értékes dolgoktól kell megválnod.

A valóságban azonban nem állandó a kínálati variancia. A tőkések ugyanis csak akkor válhatnak gazdagabbá, ha vállalják azokat a kockázatokat, amelyek a kínálati variancia és mennyiségi növelésébe való befektetéssel jár. Azért nő a vagyoni egyenlőtlenség, mert nem állandó a piac kínálati varianciája és mennyisége, és ezt a tőkések befektetései ugyanis hajtják. A kínálati variancia növekedése az, amit mi fejlődésként vagy innovációként érzékelünk.

Sikeres befektetés esetén az adott tőkés képes növelni a keresleti varianciáját ezért még gazdagabb lesz. Olyan javakhoz jut, amik fényében a piac eredeti javai relatíve már kevésbé értékesek. A kockázat abban áll, hogy bukhatja a befektetését és így a már meglévő piaca egy részét is. A tendencia azt mutatja, hogy mindig lehet újabb dolgokat dobni a piacra, azaz a gazdagok egy része valóban egyre gazdagabb lesz.

Ettől azonban az égvilágon senki sem lesz szegényebb.

Annyit figyelhetünk meg, hogy míg valaki a 70-as években még jómódúnak számított egy színes TV és vezetékes telefon társaságában, ma csont szegénynek. A piac kínálati varianciája ennyit változott a 50 év alatt. Ám mindez csak relatív vagyoni különbség változás. Emberünknek, akinek színes TV-je volt és vezetékes telefonja, pont akkora volt az abszolút vagyona, mint ma. A szegénység nem nőtt, csak más lett sokkal gazdagabb. Mi több, az éhezők száma évről évre világszerte csökken!

Nem véletlen, hogy vagyoni egyenlőtlenség növekedése csak akkor fáj a baloldaliaknak, hogyha kortársaikhoz viszonyítják magunkat, miközben hidegen hagyja őket a korábbi generáció.

Az igazságtalanság vádja erőtlen

A kapitalizmus tulajdonképpen egy játék. A piac szereplői hol kooperálnak-, hol versengenek egymással. A kooperálás legtöbbször egy bérmegállapodásban-, a verseny pedig sztrájkban, vagy cégcsoport áthelyezésben mutatkozik meg.

Soros (1997)-es könyvében ezt a versenyt értette tökéletesen félre, mondván, hogy ez az állítvilághoz hasonlóan a másik erőforrásainak korlátozásán alapszik. Reisman azonban rámutat, hogy a piacon ennek épp ellenkezője játszódik le; folyamatos technikai újítások, munkavállaló motiváló aktorok, és egyéb általános elköteleződést növelő marketing üzenetek azok, amelyek révén érvényesülni lehet. Egy szabad piacon legtöbbször épphogy magát éri meg fejlesztenie a tőkésnek, ahelyett, hogy a másik korlátozására venne el erőforrást magától.

A valóságban épp az állam teremt igazságtalan feltételeket. Vegyük a közlekedés- fejlesztés esetét! Ma az van, hogyha megépítünk egy méregdrága autópályát — miből másból, ha nem az adóbevételekből — akkor egységesen viseljük a beruházás költségeit, de a bevételek eltérő arányban térülnek meg. Az autópálya használatával a multik gyorsabban és olcsóbban juthatnak hozzá a beszállítói termékeikhez, ami miatt a határhasznuk magasabb árszínvonalon fog megvalósulni, ez pedig a reálbérek és a reálprofit növekedésével jár. Kétségtelen, hogy a legnagyobb nyertes az üzleten az adott autópálya építési közbeszerzést végző, állami-haver cég. Ugyanakkor semmi sem garantálja azt, hogy a kisemberek és a multik ugyanakkora mértékben finanszíroznák az autópálya építést, mint amekkora a reálhasznuk. Ha hozzávesszük a multik piaci monopóliumából fakadó alkupozíciót, akkor világos, hogy főként ők kaszálnak a piacegyesítéssel. A kisemberek számára egy autópálya építés minimum 50 éves megtérülésű beruházás, míg a multinak jobb esetben is csak pár év. Azaz tulajdonképpen a kisember a multiknak és a közbeszerzést végző nyaloncoknak adózik, amiért cserébe kap egy vállveregetést. Mire megőszül már vissza is kapja a befektetett pénzét.

Az autópálya építés ugyanakkor sok esetben nem hiábavaló. Ha mi nem építjük meg, más, másutt megépíti, és a multi majd azt a mást fogja preferálni. A lényeg ott bújik meg, hogy az államilag elrendelt közlekedésfejlesztés, rendszerint a kisembernek nem nagy üzlet, úgyszólván igazságtalan. Tudná másra is költeni a pénzét, magasabb megtérüléssel. Ezt azonban már csak azért sem teheti meg, mert akkor más régiók lehagyják a fejlődésben.

A robotok valóban elveszik a munkát (ami amúgy kizsákmányolja a munkást)?

Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonítás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért. Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket, vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát és a szántás-vetés folyamatát is, s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé, ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca . Ez nem túl paradox forgatókönyv?

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni? Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás – amit talán nehéz elképzelnünk – de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér. Kevesebb erőforrást köt le. Ilyen erőforrás minimalizálók a robotok is és még számos innováció a piacon, melynek hatására 72 természeti erőforrásból ma 66 természeti erőforrás felhasználása folyamatosan csökken – mutat rá Andrew McAfee. Nem akarná azonban senki sem csökkenteni a kenyér erőforrásigényét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez, ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.

A robotok azért jók az erőforrásigényesség csökkentésében, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha csökkentik az erőforrásigényt, akkor maga a humán munkaerő is egy másik szolgáltatás kínálatának növelésében lesz érdekelt.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották?

Vegyük azonban észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek. Minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak, ahol humán munkaerő túlkínálat lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek be, magyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt. Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet.

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját. Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%. Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni, mint 90 évvel ezelőtt.

A kapitalizmus növeli a depressziót?

A kapitalista világban az emberek egyre nagyobb része depressziós, mert magukat másokhoz mérve úgy érzik, hogy őket elhanyagolják, vagy nem tudnak annyi mindent megvenni, esetleg unalmasnak találják a munkájukat. Számos pszichológiai probléma fakad ebből, aminek az okaként sokan a kapitalizmust hibáztatják. Ha azonban képesek vagyunk átnézni Marx feje fölött, akkor beláthatjuk, hogy a kapitalizmus nem kényszer. Senki sem mondta azt, hogy kötelező megvenned az iPhonet, vagy nézned a Való Világot, és hogy ezért napi 8 órában gürcölnöd kelljen olyan munkahelyen, amit senkinek sem kívánsz. Vannak létminimumon élő kommunák világszerte, ahogyan primitív, világtól elzárt törzsek is — jeles bizonyítékaiként annak, hogy a piac szolgáltatásai nem kényszerítő erejűek, és hozzájuk hasonlóan módodban áll függetlenedned tőle. Érdekes módon a legtöbb baloldalinak a kommunák életközössége már nem túl vonzó opció; s valahogy inkább választják a fűtött otthont és a Tescos csirkét.