A teljes ellenzéktől a kormányig, mindenki a kommunizmust csomagolja újra

A magyar közéletben igazából senki sem elég kritikus a baloldallal. TGM, Pogátsa, Botka vagy Schiffer baloldali paradigmái remekül megférnek a Fidesz államosításai mellett. A parlamentben jobboldali mozgalom nincs is. Bár néha úgy tűnhet, hogy az egymásnak üzengető karakterek politikai csatái egy áthidalhatatlan szakadék felett játszódnának, mégis a jelenlegi kormány csak konzerválója annak a szocialista nagy államnak, amit előtte évtizedekig nyögtünk. A gyakorlatban mind ők, mind az ellenzékük a baloldal alapvetéseit követik, vagy hangoztatják. Piacgazdaság a Monarchia óta nem tudott a maga szabadságában kiteljesedni Magyarországon, a mindenkori kormányaink egyöntetűen antikapitalisták voltak, és ezen soha nem is akartak változtatni. Bármit árultunk, birtokoltunk vagy fogyasztottunk, azt nem tehettük meg sosem az állam jóváhagyása, adója és szabályai nélkül.

A magyar közélet teljesen érzéketlen arra, hogy épp a szabad piac a felemelkedés kulcsa. Elmegy a fülük mellett az a tény, hogy 1990 óta végbement piacos fordulat hatására világszerte 70 százalékkal, 1,4 milliárd fővel csökkent a mélyszegénységben élők száma, kivéve azokban a rendszerekben, ahol az erőszakos állami beavatkozással és/vagy a joguralom hiányával megfojtották a piacot. Nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy az állam a piac hatékonyságát alapvetően negatívan befolyásolja; az adók mértéke negatívan korrelál a reál GDP növekedésének mértékével.

Milyen “piacgazdaságot” is csináltunk?

Így, bár a Rendszerváltás célja az volt, hogy a tervgazdaság helyébe a piacgazdaság nyomuljon, a kommunista gátak számos helyen máig makacsul kitartanak, aminek csak egyik tünete a gigantikus állami korrupció. Beszélhetünk-e ott piacgazdaságról, ahol 60 különböző adónemen keresztül a teljes bevételünk 51%-át eltulajdonítja az állam? Lehetünk vállalkozók vagy munkavállalók, a folyamat végén az értékek fele az állam kezébe kerül, ami aztán beleegyezésünkkel nem törődve vallásokat, sportklubokat és közmédiát tart fenn. Ha nem vagyunk egy vallásnak sem tagjai, nem szurkolunk egyetlen sportklubnak sem, és köztévét sem nézünk, akkor is fizetnünk kell mindegyikért. Felejtsük el, hogy szabadon választhatnánk közöttük!

Hasonlóképpen; mennyi lehetőségünk marad így beleszólni abba, hogy melyik egészségbiztosítást és oktatási intézményt válasszuk? Az állam utasítására kötelezően fizetünk az orvosoknak és tanároknak anélkül, hogy bármilyen piaci verseny lett volna köztük. A megelégedettség hiánya pedig nem lehet ok a szolgáltatásaik lemondására. Nem mi választjuk őket, hanem a rendszer, így ők is kénytelenek azzal beérni, amit a rendszer felajánl nekik, vagy vállalhatnak másodállást, még a napi 8 órás munka után. A tervutasításnak ugyancsak része a kötelező tananyag és az is, hogy milyen eszköz és módszer álljon az orvosok és tanárok rendelkezésére.

De abból sincs menekvés, ha nem kérünk az állami nyugdíjból. És ez sosem volt máshogy. Bizony, a látszat-magánnyugdíjpénztárak idejében sem! Mikor az Fidesz-kormány felszámolta őket, azok, azelőtt is csak szimulációi voltak a piacnak, hiszen kötelező volt betéteik 75%-át államkötvényekben tartaniuk. Mindemellett még csak kísérlet sem volt arra, hogy ne központilag döntsék el a nyugdíjkorhatárt, hanem a polgárra bízzák.

Az állam ezen felül mindenütt ott van, beszivárog a piac legkisebb csatornáiba is és eldugítja azokat. Állami koncesszió a szerencsejáték és a dohány forgalmazása is. Az Agrárkamara sem tétlen, ha kontrollálni akarja a mezőgazdasági termékek piaci árát a fogyasztók kárára. 2019 nyarán például a Lidl-re pirított rá, amiért az túl olcsón árulta a dinnyéjét. Mindezzel tökéletes összhangban van az is, hogy az állam szabályozza milyen feltételekkel, mely napokon, hány órát és mely bérsáv alatt ne lehessen munkát vállalni. Ennek a következménye pedig tetten érhető a munkanélküliségben, a kisvállalatok piactorzító trükközéseiben és a fekete munka arányában is, mely utóbbi az állam büntetőtörvényei miatt sosem kerülhet a jog védőszárnyai alá, kiszolgáltatva ezzel a munkavállalókat a munkaadóknak. Mindemellett bőven jut adóforintjainkból arra is, hogy alanyi jogon segélyekkel demotiváljanak egyes társadalmi csoportokat a munkamegosztásban való részvételre.

Ahol csak államelvű politikusok közül választhatunk

Bár az, hogy mit és hogyan tegyünk piaci szolgáltatássá, számtalan vitára adhatna okot, valós törésvonalat húzva a baloldali, államelvű politika és a kapitalizmus közé; az összes ezt firtató kérdés elvész a hajnali ködben, hiszen politikusaink egytől-egyig baloldaliak. Például közelében sem vagyunk annak, hogy arról vitatkozzunk, mennyire súlyos probléma az állami valutarendszer – pedig olyan közgazdászok is kifogásolták, mint Hayek. A nemzeti valuta pénznyomtatási monopóliuma ugyanis meghatározza, hogy a pénzünk és a választott hitelintézetünk csak olyan lehet, amire az állam előzetesen rábólintott. Mondanunk sem kell, hogy ezáltal a bankok valamennyien egy állami koncesszió “védelme” alatt bújnak ki a szabad piaci törvények alól. Így lehetséges az, hogy hitelkockázataikat úgy hamisíthatják, kozmetikázhatják, hogy a piac ne tudjon megfelelő rugalmassággal reagálni. Emlékezetes, hogy a 2007/2009-es gazdasági világválság kirobbanása mögött épp a Dollárban denominált, hitelből fújt ingatlanpiaci lufi állt. Ez, egy saját valutát kibocsátását lehetővé tevő, szabad bankrendszerben a Dollár leértékeléséhez vezetett volna, mielőtt a bizalomvesztés lecsapódhatott volna a hitelpiacon globális katasztrófát előidézve. Ráadásul egyes elemzések arról számolnak be, hogy mindez hamarosan még egyszer meg fog ismétlődni. Mivel pedig a szabad bankrendszer kérdése továbbra sincs napirenden, így a folyamatok újra magukkal fogják rántani a globális hitelpiacot.

Azok a trendek, amik globálisan is veszélyeztetik a szabad piacot, itthon még erősebbek. Hatalmas vélemény-kontraszelekció uralja a hazai közéletet, ahol a karakter-orientált problémák gyorsan partvonalra szorítják a joggal felmerülő szocialista, államelvű rendszer kritikáját. A tömegek pedig tényleg elhiszik, hogy Orbán, vagy Gyurcsány leváltása önmagában bármilyen problémát is megold. Az kétségtelen, hogy szaftosabbak a Zuglóban, vagy a Parlamentben történt incidensek, de min változtat az, ha egy-egy politikai botrány után az egyik elvtársat a másikra cseréljük? Ha az egyik antikapitalistát a másik váltja? Mintha a piaci csere és az állami kényszer közti dichotómia nem is létezne, csak az számítana, hogy ki vezeti országot. Mintha magától értetődő lenne, hogy az államnak joga van ekkora mértékű adókat beszedni, és joga van beleszólni az árakba vagy két fél közötti munkaszerződésbe. Mintha az állami bürokraták feladata lenne eldönteni, hogy a gyerek mit és hogyan tanulhat, felülbírálva a szülő és a gyerek igényeit. A teljes újságírást és médiát átjárja az állami kényszer elfogadása. Mi jön elénk a címlapokon? Az, hogy melyik államelvű politikus, melyik államelvű politikust váltaná le, ha egyszer a húsosfazék közelébe juthatna. Nem próbáltunk még ki eleget.

Ahol beletörődünk, hogy a Nagy Testvér majd mindent leoszt

Persze a médiát zavarja sok minden felszíni jelenség, ami az antikapitalizmusból fakad; a közbeszerzések és az állami korrupciók, de a mögöttes ok csak halványan szűrődik át a köztudatba. Akik már jómódúak, azoknak nem érdeke az állam elhatalmasodása ellen fellépni, és nem is érzik a többség szegénységét a bőrükön. Mélyen beágyazódtak a piacot megkerülő vagyonszerzési mechanizmusokba. Nekik az a kényelmes, hogyha van egy nagy állam, ami ezeket az erőforrásokat továbbra is biztosítja. Így a piaci szabadság kérdése sem éri el az ingerküszöbüket. A többség pedig belenyugszik az alacsony bérekbe, a versenyképesség-, a kereskedelem- és a fogyasztás korlátozásába. A kádárizmus pelenkázó rendszere már rég berendezte a garnitúrát az uram-bátyám rendszerébe. Itt nincs helye a szabad piacnak. Tűrni kell a felső kényszert, tűrni kell az állam mindenható szerepét, ami még a magántulajdona felett is áll. A Nagy Testvér majd úgyis elosztja az értékeket, minek is bajlódjunk mi az értékek előállításának és piaci cseréjének kockázatával?

Ennek megfelelően a közéletben az ellentétek leginkább csak abban mérhetőek, hogy ki-ki máshogy képzeli el a piac akadályoztatását. Eredményüket tekintve azonban semmi lényegi különbséget nem hordoznak. Ha ugyanis korlátozva van a magántulajdonhoz és annak cseréjéhez való jog, vagy a két személy közötti munka megállapodás lehetősége, akkor teljesen mindegy, hogy milyen alapvetések miatt történik az, ami történik. Teljesen mindegy, hogy miért lesz versenyképtelen a magyar gazdaság, ha az. Teljesen mindegy, hogy mi motiválja a piaci szolgáltatások állami szolgáltatásokkal való helyettesítését, hogyha az államit kényszerből kell finanszíroznunk, míg a piacit pedig nem. Svájc vagy Hong Kong laissez-faire kapitalizmusa tehát megmarad egy távoli álomnak.

A magyar rögvalóság a szocializmus és az “állam majd csodát művel” mítosz. Etatista politikusok játszóterének kellékei vagyunk, akik kialakítottak egy homokozót a piac megtűrése végett. Tetszettünk volna forradalmat csinálni inkább…

Forrás: Azonnali

Balul sikerült kapitalizmuskritikák

Számos baloldali közgazdász rendíthetetlenül igyekszik bebizonyítani, hogy a piacot korlátozni és szabályozni kell. Utánajártunk, hogy milyen logikai hibák húzódnak meg emögött.

Teljesen értelmetlen a baloldaliak kapitalizmus-kritikája

Marx-tól és Keynes (1936)-től felvillanyozott baloldaliak görcsösen ragaszkodnak az államszervezetek kapitalizmust megregulázó formájához. Ehhez képest mellékes, hogy maguk az államok is piaci szereplőként tekintenek saját magukra; s érdekeik biztosítása végett nem vonakodnak a gazdasági szankcióktól és háborúktól sem.

Bár Marx kísérlete a Szovjetúnióval balul sült el, csakúgy, mint a Keynes-re épülő központosított gazdaság a 2007/08-as összeomlással, a kapitalizmus ellenségei újra összeszedték magukat, és kitornáztak egy népszerű bestsellert, a Piketty (2013)-at. Ebben Piketty amellett érvel, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem véletlen, hanem a kapitalista rendszer szerves sajátossága. Mennyire meglepődne, hogyha megtudná, hogy valójában a vagyoni egyenlőtlenség növekedése nem jelenti a szegénység növekedését – jóllehet, az globálisan épphogy csökken: 1990 és 2017 között 70%-kal.

A vagyoni egyenlőtlenség önmagában csak egy humbug. Egy hipotetikus, állandó kínálati mennyiségű és varianciájú piacon a reál értékek egyensúlya állandó. Ezért a határhaszon mindössze csak akkora lehet, mint amekkora a határveszteség más termékeken. Azaz, ha meg akarnál venni egy valamit, akkor cserébe egy pont ugyananyira értékes dolgoktól kell megválnod.

A valóságban azonban nem állandó a kínálati variancia. A tőkések ugyanis csak akkor válhatnak gazdagabbá, ha vállalják azokat a kockázatokat, amelyek a kínálati variancia és mennyiségi növelésébe való befektetéssel jár. Azért nő a vagyoni egyenlőtlenség, mert nem állandó a piac kínálati varianciája és mennyisége, és ezt a tőkések befektetései ugyanis hajtják. A kínálati variancia növekedése az, amit mi fejlődésként vagy innovációként érzékelünk.

Sikeres befektetés esetén az adott tőkés képes növelni a keresleti varianciáját ezért még gazdagabb lesz. Olyan javakhoz jut, amik fényében a piac eredeti javai relatíve már kevésbé értékesek. A kockázat abban áll, hogy bukhatja a befektetését és így a már meglévő piaca egy részét is. A tendencia azt mutatja, hogy mindig lehet újabb dolgokat dobni a piacra, azaz a gazdagok egy része valóban egyre gazdagabb lesz.

Ettől azonban az égvilágon senki sem lesz szegényebb.

Annyit figyelhetünk meg, hogy míg valaki a 70-as években még jómódúnak számított egy színes TV és vezetékes telefon társaságában, ma csont szegénynek. A piac kínálati varianciája ennyit változott a 50 év alatt. Ám mindez csak relatív vagyoni különbség változás. Emberünknek, akinek színes TV-je volt és vezetékes telefonja, pont akkora volt az abszolút vagyona, mint ma. A szegénység nem nőtt, csak más lett sokkal gazdagabb. Mi több, az éhezők száma évről évre világszerte csökken!

Nem véletlen, hogy vagyoni egyenlőtlenség növekedése csak akkor fáj a baloldaliaknak, hogyha kortársaikhoz viszonyítják magunkat, miközben hidegen hagyja őket a korábbi generáció.

Az igazságtalanság vádja erőtlen

A kapitalizmus tulajdonképpen egy játék. A piac szereplői hol kooperálnak-, hol versengenek egymással. A kooperálás legtöbbször egy bérmegállapodásban-, a verseny pedig sztrájkban, vagy cégcsoport áthelyezésben mutatkozik meg.

Soros (1997)-es könyvében ezt a versenyt értette tökéletesen félre, mondván, hogy ez az állítvilághoz hasonlóan a másik erőforrásainak korlátozásán alapszik. Reisman azonban rámutat, hogy a piacon ennek épp ellenkezője játszódik le; folyamatos technikai újítások, munkavállaló motiváló aktorok, és egyéb általános elköteleződést növelő marketing üzenetek azok, amelyek révén érvényesülni lehet. Egy szabad piacon legtöbbször épphogy magát éri meg fejlesztenie a tőkésnek, ahelyett, hogy a másik korlátozására venne el erőforrást magától.

A valóságban épp az állam teremt igazságtalan feltételeket. Vegyük a közlekedés- fejlesztés esetét! Ma az van, hogyha megépítünk egy méregdrága autópályát — miből másból, ha nem az adóbevételekből — akkor egységesen viseljük a beruházás költségeit, de a bevételek eltérő arányban térülnek meg. Az autópálya használatával a multik gyorsabban és olcsóbban juthatnak hozzá a beszállítói termékeikhez, ami miatt a határhasznuk magasabb árszínvonalon fog megvalósulni, ez pedig a reálbérek és a reálprofit növekedésével jár. Kétségtelen, hogy a legnagyobb nyertes az üzleten az adott autópálya építési közbeszerzést végző, állami-haver cég. Ugyanakkor semmi sem garantálja azt, hogy a kisemberek és a multik ugyanakkora mértékben finanszíroznák az autópálya építést, mint amekkora a reálhasznuk. Ha hozzávesszük a multik piaci monopóliumából fakadó alkupozíciót, akkor világos, hogy főként ők kaszálnak a piacegyesítéssel. A kisemberek számára egy autópálya építés minimum 50 éves megtérülésű beruházás, míg a multinak jobb esetben is csak pár év. Azaz tulajdonképpen a kisember a multiknak és a közbeszerzést végző nyaloncoknak adózik, amiért cserébe kap egy vállveregetést. Mire megőszül már vissza is kapja a befektetett pénzét.

Az autópálya építés ugyanakkor sok esetben nem hiábavaló. Ha mi nem építjük meg, más, másutt megépíti, és a multi majd azt a mást fogja preferálni. A lényeg ott bújik meg, hogy az államilag elrendelt közlekedésfejlesztés, rendszerint a kisembernek nem nagy üzlet, úgyszólván igazságtalan. Tudná másra is költeni a pénzét, magasabb megtérüléssel. Ezt azonban már csak azért sem teheti meg, mert akkor más régiók lehagyják a fejlődésben.

A robotok valóban elveszik a munkát (ami amúgy kizsákmányolja a munkást)?

Ha a robotok és gépek szerepét vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk kizárólag egy paraméterre fókuszálni, nevezetesen, hogy a termelékenységet felpörgetik. A robotok általában gyorsabbak, precízebbek, monotonítás tűrőbbek, és a lényeg: még bért sem kérnek a munkájukért. Világos, hogyha valamilyen cég meg tudja oldani, hogy a munkát automatizálja anélkül, hogy rontaná a minőséget, akkor megéri körülnéznie a piacon, hol talál erre alkalmas gépet.

Ekkor merül fel a kérdés, hogy mi lesz ebben az esetben az így felszabadult humán munkaerő sorsa. A laikus azt mondaná, hogy ha nincs szükség rá, akkor nekik lőttek – hiszen oda a megélhetésük, és nincs hová menniük –, végső soron pedig a társadalomnak is lőttek, hiszen a robotok által kreált munkanélküliség idézi elő a válságot. Viszont mielőtt nekiállnánk rombolni a gépeket, vegyük számításba, hogy a humán munkaerő az, ami egyúttal fogyasztó is a piacon. Mi értelme lenne hatékonyabban termelni robotok százaival, hogyha utána senki sem tudná megvásárolni a termékeket? Gondoljuk csak végig egy egyszerű példán. Tegyük fel, hogy egy kis faluban, a világ szélén egy főként kenyérre épülő agrár gazdaságból él. Egy nap az egyik pék automatizálja a malmát és a szántás-vetés folyamatát is, s innentől kezdve nyomott áron adja tovább a termékeit, hogy kiszorítsa a konkurenciát. Falusiak ezrei válnak munkanélkülivé, ami olyan szinten csökkenti a fogyasztást, hogy nem tudják megvenni az automatizációt végrehajtó pék kenyerét sem. Pékünk bevétele így rohamosan esik. Végül azon kapja magát, hogy már hiába termel, nincs felvevő piaca . Ez nem túl paradox forgatókönyv?

A kutya ott van elásva, hogy elhisszük, hogy van úgyis kereslet a profitra, hogy általa nem tudjuk növelni más termékek iránt a keresletünket. Egy faluban, ahol minden vagyon a kenyér, nyilvánvalóan nem tudjuk érdemlegesen növelni a vagyonunkat azzal, hogy még sokkal több kenyerünk lesz. Miért akarnánk tehát a kenyér eladásából profitálni? Akkor van értelme a több pénznek, hogyha utána más szolgáltatásokat is megkaphatnánk. Például, mint pék el tudnánk menni a borbélyhoz. A borbély egy új szolgáltatás – amit talán nehéz elképzelnünk – de ha mindenki a kenyérrel van lefoglalva, akkor nehéz megfizetni. Pontosan akkor lesz elérhetőbb szolgáltatás a borbély, hogyha valamiért már elérhetőbb termék maga a kenyér is. Azaz kevesebbet ér. Kevesebb erőforrást köt le. Ilyen erőforrás minimalizálók a robotok is és még számos innováció a piacon, melynek hatására 72 természeti erőforrásból ma 66 természeti erőforrás felhasználása folyamatosan csökken – mutat rá Andrew McAfee. Nem akarná azonban senki sem csökkenteni a kenyér erőforrásigényét, hogyha ezáltal ne jutna több értékhez, ami már nem a kenyér. Csakhogy a borbély szolgáltatás sem maradhat továbbá az eredeti értékén, mertha megnőtt rá a kereslet akkor nincs sok értelme továbbra is mindenkinek kenyerrél foglalkoznia. Lesz inkább még több borbély, rontva annak is a értékét. Sokan tehát ízibe átképezik magukat borbéllyá.

A robotok azért jók az erőforrásigényesség csökkentésében, mert csak a kínálati oldalon jelentenek hatékonyságot, a keresleti oldalon nagyon gyenge a hozzáadott értékük: lényegében csak áram és karbantartás kell nekik. A humán munkaerő az, aminek lesz igénye elmennie üdülni, vagy meghallgatnia egy koncertet; rájuk van szüksége a tőkésnek is, hogy vegyék a termékét. Azaz a robotok megjelenése nem hajtja fel a keresletet olyan szolgáltatásokra, mint a példánkban szereplő borbély. Éppen emiatt lehetséges az, hogyha csökkentik az erőforrásigényt, akkor maga a humán munkaerő is egy másik szolgáltatás kínálatának növelésében lesz érdekelt.

Természetesen a valóságban a dolgok ennél bonyolultabbak. Borbélynak még csak-csak meg tud tanulni valaki könnyedén, látva, hogy nőtt rá az igény. A való életben azonban emberek vesztik el munkájukat, és nincs ott add-uram de mindjárt a kereslet az asztalon. Nincs ott egy ügyfél, hogy jelezze igényét az új szolgáltatásokra. Illetve honnan lesz arra pénze a munkásnak, hogy új szolgáltatást nyújtson, ha egyszer elbocsátották?

Vegyük azonban észre azt, hogy nem muszáj egy adott termék piacán versenyeznie minden tőkésnek. Minél inkább nő a verseny egy adott piacon, annál inkább nő az igény arra, hogy a vesztes tőkések más piacok felé nyissanak. Ilyenek a startuppok. A dolog lényege az, hogy az automatizálás nyomán érdemes lesz egyes tőkéseknek növelniük a termékkínálatot, új piaci igényeket teremteni, hogy aztán ezeket ki tudják szolgálni s ebből hasznot húzni. Ezt pedig úgy tehetik meg, ha kiszállnak arról a piacról, ahol beindult az automatizációs verseny – és olyan piacok felé nyitnak, ahol humán munkaerő túlkínálat lépett fel. Ez vezet át minket arra, hogy honnan lesz a humán munkásoknak pénze: a kiszorított tőkések érdekeltek lesznek abban, hogy mindaddig, amíg tart a humán munkaerő túlkínálata, inkább az erre épülő a piacba fektessenek be, magyarán alkalmazzák a felszabaduló munkaerőt. Kevesebb költséggel jár humán munkaerő alkalmazásával új piaci igények kielégítésébe fektetni, például a kulturális szolgáltatások, a sport, a tudományos kutatások vagy a szabadidős tevékenységek terén, hogyha a meglévő piacon vagy piacokon csökken a humán munkaerő iránti kereslet. Tehát a termelékenység növekedésének hatására tartósan nem alakulhat ki humán munkaerő piaci túlkínálat, mivel a csak humán munkaerővel fenntartott szolgáltatások keresleti varianciája lényegében bármekkora lehet.

A gépesítés és így közvetve a tőkések kockázatai tágítják a piacot, növelik a megvehető termékek varianciáját. Hogy ez mennyire nem baj, annak az elmúlt 90 év az ékes bizonyítéka. A Horthy-korszakban még a népesség több mint 55%-a dolgozott mezőgazdaságban, ma ez az arány 1,6%. Ennek eredményeként nem, hogy éheznénk, hanem még sokkal több terméket és szolgáltatást is igénybe tudunk venni, mint 90 évvel ezelőtt.

A kapitalizmus növeli a depressziót?

A kapitalista világban az emberek egyre nagyobb része depressziós, mert magukat másokhoz mérve úgy érzik, hogy őket elhanyagolják, vagy nem tudnak annyi mindent megvenni, esetleg unalmasnak találják a munkájukat. Számos pszichológiai probléma fakad ebből, aminek az okaként sokan a kapitalizmust hibáztatják. Ha azonban képesek vagyunk átnézni Marx feje fölött, akkor beláthatjuk, hogy a kapitalizmus nem kényszer. Senki sem mondta azt, hogy kötelező megvenned az iPhonet, vagy nézned a Való Világot, és hogy ezért napi 8 órában gürcölnöd kelljen olyan munkahelyen, amit senkinek sem kívánsz. Vannak létminimumon élő kommunák világszerte, ahogyan primitív, világtól elzárt törzsek is — jeles bizonyítékaiként annak, hogy a piac szolgáltatásai nem kényszerítő erejűek, és hozzájuk hasonlóan módodban áll függetlenedned tőle. Érdekes módon a legtöbb baloldalinak a kommunák életközössége már nem túl vonzó opció; s valahogy inkább választják a fűtött otthont és a Tescos csirkét.